S Z I G E T I J Á N O S
A HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI ZSINAGÓGA CENTENÁRIUMA
– Emlékkönyv –
Máyer Nyomda és Könyvkiadó
Budapest - Hódmezővásárhely
2008
Szerkesztette:
Szigeti János
A kötet munkatársai:
Gärtner Mózes Gyöngyi református lelkész,
Máyer Jenő nyomda- és könyvkiadó tulajdonos,
László József ny. tanár, helytörténész,
Szabó Dániel középiskolai tanár, a vásárhelyi Holokauszt Múzeum munkatársa,
Szigeti János ny. tanár, helytörténész.
Fotók, képeslapok:
Hegyi András
Kirschner Mihály
Máyer Jenő gyűjteménye
Szigeti János és archívuma
A kötet elkészítéséhez segítséget nyújtott:
a hódmezővásárhelyi Németh László Városi Könyvtár,
a Hódmezővásárhelyi Levéltár,
a Hódmezővásárhelyi Zsidó Hitközség.
© Szigeti János, 2008.
Máyer Nyomda és Könyvkiadó
Budapest, 2008.
Tartalomjegyzék
Szigeti János:
1735-től számítjuk a zsidóság helyi históriáját, ekkor történt az első betelepülés. A 18. század derekától maradtak ránk írott források, melyek beköltözésüket, itt lakhatásukat bizonyítják. A Károlyi-uradalom vette őket pártfogásba. Jakab, Mátyás zsidók és Bernát tímár hitsorsos taksát fizettek. Házaló, vásáros kereskedők, bőrszedők, boltosok, kocsmárosok voltak az első zsidó polgárok. Beszerezhették az építéshez szükséges anyagokat, szabadon „égethettek pálinkát” türelmi adó fejében. Sorsuk a hatóságok, az uraság kegyétől függött. A görög kereskedők igyekeztek meggátolni az üzletelő, gazdálkodó zsidókat; eleinte csak a vásárokon árulhattak, vagy csak a nyersbőrt szedhették. Még a reformkorban is igen erőteljes volt a migráció, a lakóhely-változtatás, az elvándorlás. Jobb megélhetési körülményekben bízva továbbálltak biztonságosabb egzisztenciát remélve. Létfenntartásuk sokféle akadályba, megszorításba ütközött. A hatóság 1829-ben bizonyítványt adott ki arról, hogy a zsidók házaló kereskedése, kalmárkodása az adózó népre nem káros, sőt „tagadhatatlan hasznos”. A toleranciának és a méltányosságnak szép példája, hogy Böhm Móritz zsidó orvost 1838-ban a város sebészének választják meg, aki Morva-vidékről származott. Ugyanebben az évben –Wodiáner Sámuel 1838-ban olajmalom alapítására kért és kapott engedélyt. 1841-ben a zsidó vallású lakosok hitközséggé szerveződtek.
A reformkorban iskolát építettek, valamint gondoskodtak imaházról. Matók Sámuel ügyvéd háza és telke a mai zsinagóga helyén volt. Ebben a házban rendezték be az 1830-as évek végén az imaházat. A rabbiszéket a Nyitráról származó Steiner Izrael töltötte be. Grünhut Ábrahámot (1809-1877), a nagykárolyi születésű hivatalos rabbit 1842-től alkalmazták. A Kecskeméti Sámuel-féle házban nyitották meg az első zsidó iskolát. 1843-ban megvásárolták még a mellette levő ugyancsak Kecskeméti-féle telket is. A Matók- és a Kecskeméti telket egyesítették, és 1844-ben új iskolát építettek.
Az iskolaépület az egykori Hosszúpince, majd Nap, jelenkori névadással a Szeremlei utca elején állott, tehát a mai helyén. A zsidóiskolában a tanítás kezdettől fogva előre megállapított tanterv szerint folyt, amelyben a héber tantárgyakon kívül előkelő helyet kapott a magyar nyelv, mennyiségtan, történelem stb. oktatása is. A zsidó elemi népiskola tanítói oberländerek – felvidékiek – voltak, kötelességtudás, önzetlenség, tudományosság, a „Pinchas” (Talmud-Tóra szellemében neveltek), „Tudós” és „Morenu” (tanítónk) tulajdonságokkal egyaránt rendelkeztek. Stern Ignác (1810 k. – 1865) Nyitra vármegyéből, Wilheim Frigyes (1812-1900) Vágvecséből (Nyitra vm.), Engländer Adolf Kassáról, Gruber László (1909-1987) Boldogszerdahelyről származott.
1848-49-ben a 127 családfő közül negyven nemzetőr került ki, s a honvédseregben zsidó tisztek, altisztek és közkatonák is szolgáltak. Wodiáner Zsigmond vörössipkás őrmester golyója terítette le Götz osztrák tábornokot, Schweiger Mór a szabadságharc kitörésekor az Astleitner Szilád Adolf kapitány vezetése alatt hazaszökött csapattal tartott, s a honvédseregben őrmesterségig vitte.
A teljesség igénye nélkül sorolunk föl jeles, vásárhelyi, zsidó vallású személyeket, akik helyi szinten legelsők, alapítók, kezdeményezők voltak: Vodiáner Károly a Vásárhelyi Közlönyt, az első nyomtatott hírlapot és nyomdát alapította; Bauer Jakab az első gőzmalmot; Steiner L. József az első gőzfűrésztelepet hozta létre; Braun József és Böhm Sámuel a Takarékpénztárat alapították; Heitler Móric orvosi lapot indított és szerkesztett; Khon Jakab nevéhez fűződik az első nagyobb ipartelep létesítése. Az első gőzmalom, a Bauer-féle 1872-ben épült.
1851-ben a gyarapodó gyülekezet számára már nem volt megfelelő a nem templom céljára épült imaház. Elhatározták a templomépítést. Gróf Károlyi György (1802-1877) földesúr 1851. május 15-én engedélyezte a hitközségnek 300 ezer tégla és 30 ezer cserép kiégetését. 1852. szeptember 15-én 11 tagú építő bizottságot választottak. Rövidesen a templom felépítésére pályázatot írtak ki. Aradi, kecskeméti, szegedi és szentesi építőmesterek nyújtották be pályázataikat, végül is a hitközség Busch Miklós szentesi építésszel kötött szerződést, aki Szeremlei Sámuel szerint később vásárhelyi lakos lett. Az ácsmunkákat Gál Péter, Lázár Ferenc és Lázár István, az asztalosmunkákat Szabó Miklós, a lakatosmunkákat Nánási Sámuel vállalta. A frigyszekrényt, szószéket, kandelábereket, az asztalt és a kőtáblát Bartakovics József pesti szobrászművész készítette el. A zsinagógát 1857. május 15-én Löw Lipót (1811-1875), Szeged országos hírű főrabbija avatta föl.
A 19. század végére a vásárhelyi zsidóság a társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődés élvonalába került. Felgyorsult a zsidóság asszimilációja, elmagyarosodása. A leggazdagabbak rendkívül tőkeerősnek bizonyultak, közülük kerültek ki Hódmezővásárhely legtöbb adót fizető polgárai, a virilisták névjegyzékén az „élbolyban” találjuk adataikat. A dualizmus időszakában városunk urbanizációja még csak lassú léptekkel haladt előre, a mozgékony, talpraesett zsidó üzletemberektől, kereskedőktől, iparosoktól, bankároktól lendületet reméltek. A zsidóság az átlagosnál jóval iskolázottabb volt. A befogadó helyi társadalom eleinte korántsem mentes az előítéletektől, azonban ekkor még nem erősödött fel az antiszemitizmus.
A hitközség elnöki tisztségét 1882-től – két év megszakítással – 1910-ig, közel három évtizedig Beregi Lajos (1845-1910) látta el. A hitközség lelki vezetője 53 éven keresztül Seltmann Lajos (1854-1932) főrabbi volt. A századfordulón 400 családban 1760 hitsorsos élt a városban. 1902-től a hitszónoklatok nyelve kizárólag magyar lett.
Beregi Lajos hitközségi elnök még az 1884. január 23-i közgyűlésen vetette fel a hitközségi székház építésének tervét, amely valójában egy évtized múlva valósult meg. A székházat Petrecz Pál tervezte. Az ünnepélyes alapkőletételre 1893. május 4-én került sor. A módosabb hitközségi tagok részben adományokkal, kölcsönökkel biztosították az építkezés anyagi forrásait. Az egyemeletes székházat eklektikus stílusban emelték. Földszintjén kávéház, étterem, konyha üzemelt, amelyet Kun Miksa bérelt, az emeleten 12 vendégszoba, iroda és impozáns díszterem létesült. Ma az épületben Zeneiskola működik.
A XX. század elejére a népességében gyarapodó és a polgárosult, urbánus társadalmi-gazdasági környezetben prominens szerepet betöltő helyi zsidóság számára elérhetővé vált az 1857. május 15-én felavatott zsinagóga kibővítése, átépítése, renoválása és korszerűsítése. Fél évszázad alatt a tetőzet megroggyant.
A költségeket a hitközség és hitsorsosai magukra vállalták, templomépítésre adóztak és adakoztak. A jelentős magánvagyonnal rendelkezők jártak ebben az élen, de a szegényebb hitközségi tagok is anyagi lehetőségükön túl is adományoztak. A virilis adakozók között is első helyen állt Keleti Adolf (1854-1932), aki egyébként 1875 óta a törvényhatósági bizottságnak is tagja volt. Keleti Adolf nagykereskedő és földbirtokos fizetett legtöbb adót a városban. Rögtön utána következett Beregi Lajos, aki jótékonyság gyakorlásában kifogyhatatlannak bizonyult, és ugyancsak th-bizottsági tagsággal rendelkezett. Beregi Lajos minden sabat alkalmával két segédjével élelmiszereket csomagoltatott és küldött a szegények számára. Többek között mint fűszer nagykereskedő és iparkamarai tag fáradhatatlanul tevékenykedett, s mind amellett a helyi zsidóság tiszteletreméltó és megbecsült vezetője volt, olyannyira, hogy a hitközség Keleti Adolf javaslatára Tornyai Jánossal (1869-1936) megfestették kiváló elnökük arcképét. Talán nem lesz érdektelen a legtöbb adót fizető izraelita virilisek és th-bizottsági tagok névjegyzékének néhány adatát közreadni:
1. Keleti Adolf (1854-1932) textil nagykereskedő és földbirtokos 3.270,52 korona
2. Beregi Lajos (1845-1910) fűszer nagykereskedő 3.221,42 korona
4. Bauer Gyula (1858-1925) gőzmalom tulajdonos 2.615.51 korona
A névjegyzékben tallózva tovább, dr. Ániszfeld Endre következett, (13. és szintén 1909-es évben 1.548,50 koronát állapítottak meg neki az adóhatóságok). Eklektikus lakó- és üzletházuk a Bercsényi és Andrássy utcák sarkán már 1895-ben felépült. Dr. Wilheim Arnold ügyvéd a 20. (1.328,90 korona) és Bauer Sándor (1854-1927) gőzmalom társtulajdonos a 21. (1.307,76 korona) helyet foglalja el.
A Bauer-, Beregi-, Keleti- és más zsidó családok sokoldalúan írták be nevüket településünk és hitközségünk múltjába. A hitközség tisztviselőkarának és lelki vezetőinek, elsősorban Beregi Lajos elnöknek még sokáig dédelgetett álma volt, hogy a zsidónegyedben a templom-székház-iskola térségében és vonzási körzetében egy judaikai vallási és kulturális centrum kialakítása.
1904. június 22. Seltmann Lajos főrabbi működésének negyedszázados jubileuma
1905. november 12. A hitközség közgyűlése ülést tartott. A templom kibővítéséről és 30
tagú bizottság felállításáról határoztak.
december 29. Beregi Lajost 25 esztendős elnöki tisztsége alkalmából a hitközség házi
ünnepélyén a város színe-java is köszöntötte.
1906. március 5. A tervpályázat meghirdetése. Eredménytelen maradt.
április 27. Ártézi víz bevezetése a zsidó iskolába.
szeptember Müller Miksa (1875-1923) szegedi műépítész kapott megbízást, és
készítette el a terveket.
október 25. A zsinagóga átépítésének kezdete.
1907. február 3. Tereh Gyula református lelkész 10 korona adománnyal járult hozzá a
templomépítéshez.
10. Az izr. szegénysegélyző egylet közgyűlése.
24. A szegénysegélyző egylet tisztújító közgyűlése. Weisz Ignátzot
megválasztották elnöknek.
május 2. Groák Dezső – Beregi Flóra házasságkötése alkalmával Beregi Lajos
2000 koronás alapítványt tett az izr. hitközség javára.
szeptember 28. Chevra Kadisa közgyűlése.
1908. szeptember 27. A zsidó újév (5668) kezdete. Ros Hásána ünnepén tartották az első
istentiszteletet az átépített templomban. Seltmann Lajos főrabbi méltatta a templomépítés nagy jövőjét.
december 27. Tisztújító közgyűlés: újra hitközségi elnökké választották Beregi Lajost.
1909. január Megalakult a templomi énekkar, amelynek karmestere Arany (Auspitz)
János (1871-1944) városi főszámvevő.
június 10. A XXII. izr. hitközségi kerület közgyűlése városunkban. Részt vett
többek között: Löw Immánuel (1854-1944) szegedi, Klein Mór (1842-1915) nagybecskereki, Rösenstein Mór (1856-1922) nagykikindai, dr. Kecskeméti Ármin (1874-1944) makói, Büchler Gyula (?-1944) mindszenti, majd vásárhelyi hitoktató-rabbi, főrabbik; valamennyien a zsidó tudományok jeles művelői.
Müller Miksa tervezte városunkban a Posta (1906. eklektikus), az Első Takarékpénztár (1906/7. szecessziós), a Görög- (1909) és a Genersich-palota (1913. eklektikus) épületét.
A templom-átalakítás költségeinek előteremtésében példátlan nekibuzdulást, áldozatvállalást lehetett tapasztalni. Beregi Lajos elnök 2600 korona készpénzadományát említhetjük az első helyen. Egymást licitálták túl az adományozásban. Jelentős összeg folyt be még a hitközségi adókból és a kölcsönökből.
Napjainkig elevenen él az a legenda, amelynek talán valóságalapja is van, hogy a gyülekezet adományozó tagjai összevesztek azon, hogy ki és kik építsék föl a gyülekezés házát, a zsinagógát. Oly annyira elmérgesedett a helyzet, hogy kitéréssel is kifejezésre juttatták ezirányú sérelmüket, bár elhatározásukkal teljes egészében nem szakítottak meg minden köteléket őseik vallásával és a vallási tradíciókkal. Silberstein Adolf főrabbi mindenesetre így jegyezte föl: „A templom ünnepélyes felavatása kedvezőtlen viszonyok miatt elmaradt.”
Még 1906. január elején a renoválás, a belső tér nagyobbítása és egyéb átépítések költségét 50 ezer koronában állapították meg, azonban a szegedi építész 67.900 koronáért vállalta a munkálatokat. A tervpályázati hirdetmény a Hódmezővásárhely című napilapban 1906. március 5-én jelent meg, s mintegy fél év múlva, 1906. szeptemberének, októberének derekán már hozzákezdtek a zsinagóga újjáalakításához.
Müller Miksa tervező a századelőn divatos irányzatokat követte: az épület egyaránt hordoz romantikus, eklektikus és szecessziós stíluselemeket. A zsinagóga új, díszes homlokzatot kapott. Az óriási kapuív három bejárattal az előcsarnokba vezet. A színes ablakokból dúsan áramlik be a fény. A mind a négy oldalon körbefutó karzat főbejáratát az előcsarnokon kívülre helyezték. Az orgona a keleti oldalra került. A szentély, a frigyszekrény, a bima, az odavezető nemes hajlású lépcsők, a körülölelő márvány korlátok valóságos építészeti remekek. A sulchan (asztal) és a bútorzat, beleértve az egész terem és a karzat berendezését, tetszetősek és művészi értékűek. A zsinagóga kiváló akusztikáját egy évszázada dicsérik. Utaljunk arra, hogy a templomi énekkar alapítása 1906. február 4-ig nyúlik vissza, amikor is Horovitz Jakab (1860-1936) tanító elnökletével 15 taggal alakult meg.
Az egész terembelső a zsidó valláshoz kötődő jelképrendszert, szimbolikát hordozza. A frigyszekrény előtt örökmécses (nér tamid) ég.
Az elöljárók padsorait a frigyszekrény közelében, női és férfi oldalra helyezték, amely arányaiban cseppet sem hivalkodó. A mennyezet átépítésénél vasbetont alkalmaztak.
A második világháború után a zsinagógát három évtizedig még használhatta a lélekszámában és anyagi erejében rendkívül megfogyatkozott kile. A holokauszt soha be nem gyógyuló sebeket okozott, a legújabb kori exodus, a több hullámú alijázás következtében szinte elnéptelenedett a gyülekezet. A Soá után a csekély számú túlélők között is találunk kitérteket. Az 1949. január 1-i népszámlálás 134 ezer zsidót talált Magyarországon, a háború előttinek egyharmadát.
A tanítói, kántori és jegyzői feladatokat ellátó Gruber László (1909-1987) szinte egyenként szólította meg és hívta a hittársait a sabat, az ünnepek és szokások megtartására. 1950 és 1957 között rabbihelyettesi és kántori minőségben működik a vásárhelyi gyülekezetben Tímár Károly. A megpróbáltatások túlélőit és a fiatalokat a Tórához visszavezette. E szolgálatot 1957-től Szekeres József (1913-1992) és Vanderstein János maradéktalanul továbbvitte. Utóbbi negyedszázadig, 2006 végéig állt a hitközség élén.
A Rákosi- és a Kádár-rezsim alatt nem túl sokat lehetett beszélni a zsidóüldözésről, mégis az 1970-es évektől minden június utolsó vasárnapján a hitközség emlékező Istentiszteletet tartott. Emléktáblák, emlékjelek elhelyezésére és avatására zömében a rendszerváltás után kerülhetett sor. Az alábbiakban kronologikus sorrendben közöljük a mártír emlékművek létesítését és ünnepélyes felszentelését, felavatását:
1948. június 20. A zsinagóga előcsarnokában a Holokauszt áldozatainak emlékére
emléktáblát avattak.
1992. április 12. A Hősök terén felszentelték a második világháborús emlékművet,
Lantos Györgyi szobrászművész és Szemerey Márta építészmérnök alkotását.
2004. június 27. A Zsidótemetőben a Vészkorszakban mártírhalált halt zsidó lakosok
emlékművét avatták fel, amelyet Návai Sándor szobrászművész alkotott.
A zsinagógát hét évtized alatt nem tatarozták. Egy 1979-es szakvélemény szerint az épület katasztrófális állapotba került, olyanképpen, hogy még a lebontása is szóba került. A „mentőövet” az Országos Műemléki Felügyelőség „dobta be” 1985-ben: műemlék jellegű épületnek nyilvánította. Még ugyanebben az évben az akkori Városi Tanács megvásárolta a zsidó templomot, amelynek megőrzését városképi és turisztikai szempontból is fontosnak tartották. Az 1986. november 28-iki keltezéssel ellátott adásvételi szerződés szerint a zsinagógát eredeti állapotának megfelelően fogják helyreállítani. Az 1980-as évek legvégén mintegy 20 millió forintból megkezdődött a helyreállítás. Csizmadia Sándorné dr. tanácselnöknő korrektül járt el, hiszen a zsidóiskola két tantermét imateremmé alakíttatta át. 1989-1992. között folytatódott a renoválás, s miután az anyagi források elapadtak, teljesen leállt.
Az 1990. december 19-én megalakult hódmezővásárhelyi Magyar-Izraeli Baráti Társaság, amely a hitközséggel karöltve egyre több helyi és országos rendezvénynek adott helyet: filmankétot, irodalmi esteket, kántorhangversenyt, tudományos ülésszakot, testvérvárosi találkozókat szerveztek. 1997. február 22-24. között Reménység címmel adott otthont az izraeli kulturális napoknak. 1997. szeptember 26-28. között városunkban rendezték a Magyar-Izraeli Baráti Társaságok második országos találkozóját. Az önkormányzat szívesen együttműködő partnernek bizonyult.
2000. május 28-án került sor a felújított imaterem felavatására, melyen közreműködött és hangversenyt adott a világhírű Goldmark Kórus.
Az UJS, azaz a zsidó fiatalok ifjúsági szervezete és a velük baráti kapcsolatot ápolók az önkormányzat vendégszeretetét élvezve itt tarthatták a 2002. évi Alef-Bész táborukat, valamint 2005-ben eltölthettek Mártélyon egy hagyományőrző hétvégét.
A zsinagóga felújításának kezdeményezője, meghatározó megálmodója Vanderstein János és dr. Erdélyi Miklós mellett dr. Lázár János polgármester, országgyűlési képviselő, ahogy Heisler András fogalmazott, a város első embere „a társadalmi manipulációval szemben voksolt.”
Prof. dr. Schőner Alfréd főrabbi, az ORZSE rektora, aki szintén megtisztelte jelenlétével és főimájával 2004. június 27-én a templomavatást és a Holokauszt 60. évfordulóját, akkor, de később is a zsinagóga csodálatos felújítását említette. Július első szombatköszöntőjén a fővárosi Nagyfuvaros utcai templomban „Elmondta, hogy rendhagyó módon a költségeket a helyi önkormányzat finanszírozta, és reménye szerint a kislélekszámú zsidó közösség újra aktív hitéletet fog folytatni a megújult falak között. Elmesélt egy történetet, amelyet a helyiek közül is csak kevesen ismernek. A háború előtt Seltmann Lajos főrabbi évtizedeken át vezette a hitéletet. Nagyon sokan jártak hozzá tanulni, és ő is nagyon szerette, hogy másokat taníthat. Egyszerű ember volt, hatalmas tudással, és híres tanításairól legendák születtek, de ő mindig csak ugyanazon asztal mellett tanított, évtizedeken át. Mikor megöregedett, és érezte, hogy nemsokára bekövetkezik az elkerülhetetlen, kéréssel fordult a ros hákoholhoz (a szentegylet vezetőjéhez). Az volt a kívánsága, hogy abból az asztalból készítsék el számára a koporsóját, ami mellett ült és tanított. Természetesen teljesítették kérését, amikor lehunyta szemét”. (Új Élet, 2004. aug. 1.) Ez az igaz történet csupán a következő kiegészítésre szorul: miután leemelték a könyves polcairól a legszentebbnek tartott könyveit, és e polcokból készült el a négy szál deszkából összeácsolt egyszerű koporsója, melyet arra az asztalra helyeztek, amelyre hajolva tanulással töltötte el az életét. A koporsóra pedig ráhelyezték azt a talmud-kötetet, amelyet utoljára olvasott.
A zsinagóga felavatásával az egykori zsidó elemi népiskola termeiben és folyosóján megnyílt a „Magyar tragédia, 1944”, a vidék első állandó Holokauszt-kiállítása.
2007. márciusában új elöljáróságot választott a hitközség, amelynek elnöke Erdős László, ügyvezetője dr. Erdélyi Miklós, alelnöke Deutsch Tibor, pénztárosa Balassa László lett. Tagjai még: Kovácsné Zentai Zsuzsanna, Kruzsliczné Kovács Magdolna és dr. Stern Sándor (Szentes).
Épített környezetünk gyöngyszeme, a hódmezővásárhelyi zsinagóga a hét öt napján kitárja kapuit a bel- és külföldi turisták fogadására, ugyanakkor vallási ünnepek és kulturális rendezvények színtere a kiváló akusztikával rendelkező templom. A férfi ülőhelyek száma 296, a női karzaton 320-an férnek el.
2004 óta folytatódik a falak festése, az eredeti minták szerinti restaurálása. 2008 nyarára fejeződik be a zsinagóga mennyezetének a teljes felújítása. Mindezt, miként eddig is, a város saját forrásából finanszírozza.
Irodalom
Csongrád megye építészeti emlékei. Szeged, 2000. Szerk. Tóth Ferenc. In.: Dömötör János:
Zsinagóga, p.: 146-147. p.
Dömötör János: Vásárhely műemlékei, épületei. Hódmezővásárhely, 1977.
A hódmezővásárhelyi zsidóság 1740-1993. Vásárhelyi téka 3. Hódmezővásárhely, 1993.
Felletár Béla: Amiről egy emléktábla mesél. = Vásárhely és Vidéke, 1993. nov. 19.
Kashti, Yitzhak: Longing for Mignon (Vágyódás a Kedves után). Yad Vashem, Jerusalem,
2002.
Kashti, Yitzhak: One Hundred Years of a Jewish School in Hungary 1841-1948. (Egy zsidó
iskola száz éve Magyarországon). Tel Aviv University Israel, 2008.
Kemény Simon: A hmvásárhelyi izr. népiskola múltja és jelene. = A hódmezővásárhelyi izr.
népiskola Értesítője az 1895-96.-ik tanévről. 1896. p.: 3-23.
Magyarországi zsinagógák. Főszerk.: Gerő László. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1989.
Seltmann Lajos főrabbi emlékezete. Szeged, 1932.
Dr. Silberstein Adolf: Hódmezővásárhelyi zsidók. A hódmezővásárhelyi izr. hitközség
kiadása 1943. Reprint kiadása: Hódmezővásárhely-Budapest, 2004. Máyer Nyomda és Könyvkiadó.
Sisa Béla: A hódmezővásárhelyi zsinagóga. Hódmezővásárhely, 2004.
Szeremlei Sámuel: Hódmezővásárhely története IV. Hódmezővásárhely, 1911. V. kötet. uo.
1913.
Szigeti János: Zsidók Hódmezővásárhelyen. Hódmezővásárhely-Budapest, 2004. Máyer
Nyomda és Könyvkiadó.
Szigeti János: Tanúságként, ha új nemzedék jön. – Zsidónegyed a Hód vize partjától az
Adriáig. – Hódmezővásárhely-Budapest, 2007. Máyer Nyomda és Könyvkiadó.
Zsidó Lexikon. Szerk.: Ujvári Péter. Budapest, 1929.
Szabó Dániel:
Legelőször is szabadkoznom kell, mert előadásom tematikája nem korlátozódik a címben is megjelölt fogalom – az oral history – és a magyar holokauszt történetének kapcsolatára. Annak, hogy ezt a címet választottam, mégis több, egymással szorosan összefüggő oka is van. Először is: ezzel a fogalommal közelíthető meg, ragadható meg talán a legjobban az az egyedi benyomás, amely a kiállításunkat látogatót talán a leginkább éri, mert véleményem szerint ez az, amely megkülönbözteti más, magyarországi, történeti tematikájú kiállításoktól.
A kiállításunk nagyobbik termébe lépő látogató a felsorakoztatott tények, adatok, dátumok, számok mellett első sorban a túlélők és tanúk vallomásaival szembesül a túlsó falra vetített dokumentumfilmeken, melyek kockái szüntelen követik egymást. De nemcsak akkor van ez így, ha ide belép, hanem már az első pillanattól fogva az ő hangjukat hallja, s ha nincs is ideje leülni, hogy megnézze a filmeket, s csak a tényeket veszi szemügyre, akkor sem feledkezhet meg egy pillanatra sem arról, hogy a dátumok és az önmagukban száraz, számszerű adatok mögött személyes élettörténetek és családi tragédiák állnak, azoké, akik most ismeretlenül is hozzá szólnak.
A túlélők és a visszaemlékezők mondandója pedig a magyar történelem egy, eddig kevéssé ismert és feltárt dimenzióját nyithatja meg előttünk. Látszólag jelentéktelen, és csupán egyes személyekhez, családokhoz kötődő dokumentumokat helyezhet teljesen új megvilágításba, és teheti részévé mindannyiunk történelmének a laikus látogató számára éppúgy, mint a történész vagy a múzeológus számára.
Mielőtt azonban rátérnék minderre, röviden szólnék arról, hogy állandó kiállításunkkal milyen történeti- kulturális- térbeli kontextusban találkozhat az érdeklődő.
Hódmezővásárhely földesurai, a Károlyi grófok 1833-ban egy jókora telket adtak el a helyi hitközségnek a város belvárosához közel, és ezen a területen a következő nyolcvan év során összesen három nagyobb épületkomplexumot is emeltek a helyi izraeliták. A református Újtemplommal szemben, 19893-ban épített többszintes épület Közéleti Kávéházként vált ismertté a városban. Itt helyezték el a főrabbi, a kántor lakását a nagyobb termekben pedig kulturális rendezvényeket tartottak. Először a háború idején vették el az épületet az egyháztól, ekkor leventeotthonná alakították át, majd másodszor 1948-bam, amikor DISZ - székház lett. Jelenleg a városi Zeneiskola működik itt, melynek kertjét a Zsinagóga felújítása után ismét egybenyitották az eredeti udvar másik felével.
A másik nagyon fontos épület természetesen a Zsinagóga, mely 1857-ben épült romantikus stílusban, majd 1906-és 08 között szecessziós stílusban alakították át. A második világháborút viszonylag sértetlenül vészelte át, de a később is tovább fogyatkozó izraelita hitközség mind kevésbé volt képes fenntartani az épületet, végül a 80-as években eladták a Városi Tanácsnak, melytől az önkormányzat örökölte meg. Több mint húsz évig bezárva, kihasználatlanul állt és pusztult tovább az épület, mígnem a holokauszt hatvanadik évfordulójára 2004-ben felújítatta a város. Azóta is az önkormányzat tulajdona az épület, de elsősorban a hitközség használja eredeti szerepének megfelelően. A Zsinagóga kiállításunk szempontjából is megkerülhetetlen jelentőségű. Az utcáról betérő látogatóink ugyanis először ide térhetnek be a hitközség tiszteletbeli elnökének kalauzolásával, akitől részletes felvilágosítást kaphatnak a hódmezővásárhelyi izraelita hitközség történetéről, jelenéről, vallásukról és hagyományaikról, melyeket mind a mai napig őriznek.
A harmadik épület a Zsinagóga mögött áll. Régen ebben a hosszú, tornácos házban működött az ún. „zsidó iskola”, amely a hitközség által fenntartott, egyházi alapítású és tulajdonú elemi iskola volt. Még a holokauszt után is felújították működését, melynek csak az egyházi iskolák 1948-as államosítása vetett véget. A még ma is élő holokauszt túlélők emlékeiben talán leginkább ez az intézmény és közösség testesíti meg leginkább identitásukat. De nemcsak az izraelita felekezethez tartozók jártak- járhattak ide. Sajnos az iskola dokumentációja végleg elveszett, de több egykori növendék is megőrizte bizonyítványát, köztük keresztény vallásúak is. De, kérdezhetnénk milyen jelentősége lehet egy-egy iskolai bizonyítványnak? Azt hiszem ez egy olyan kérdés, melyre épp az oral history, a túlélők és a tanúk segítségével kaphatunk választ. Mert így, hogy e személyes dokumentumokat élő emberekhez, s azoknak az egykori közösséghez, annak történetéhez és tragédiájához kapcsolhatjuk, megelevenedhet előttünk az izraelita hitközség egyik legfontosabb intézményének élete. Az egyik legfontosabb, ha nem épp a legfontosabb, hisz itt adták át utódaiknak azt a vallási- kulturális örökséget, mely identitásukat meghatározta és a közösséget fenntartotta.
2004-ben ennek az épületnek az egyik felében, az egyik egykori tanteremben alakították a hódmezővásárhelyi Holokauszt Állandó Kiállítást a Terror Háza történészeinek szakmai irányításával, helytörténészek gyűjtőmunkájának segítségével F. Kovács Attila építész tervei alapján.
Az állandó kiállítás egyrészt betölti azt a szerepet, melyet hagyományosan és joggal várhatunk el minden történeti tematikájú kiállítástól. A tornácoszlopok közt elhelyezett feliratok, a bővebb eseményleírást tartalmazó történelmi ismertetők, a korabeli, helyi újságok, városházi dokumentumok illetve a nagyobbik teremben elhelyezett térképek segítségével a látogatók részletesebben is megismerkedhetnek a magyar holokauszt történetével. A kiállítás bár kitekintést ad az előzményekre is, elsősorban 1944 tavaszának eseményeire koncentrál. Véleményem szerint ez is nagy jelentőségű, hisz a magyar köztudatban a holokauszt fogalma elsősorban a későbbi, budapesti nyilas rémuralom eseményeihez kapcsolódik, holott a korábbi, a vidéken végrehajtott zsidótlanítási programnak sokkal több halálos áldozata volt, súlyos és visszavonhatatlan következménye pedig az, hogy több száz közösség tűnt el vallásával, kultúrájával, identitásával együtt.
Ma a vidéki Magyarországon ez az egyetlen, a magyar holokauszt történetét bemutató állandó kiállítás létezik. A felsorakoztatott tények azonban nemcsak az országos eseménytörténetet követik, hanem a helytörténeti vonatkozásokat is felölelik. Ez azt jelenti, hogy mindenki, de elsősorban a vásárhelyiek számára konkrétabbá, megfoghatóbbá teszik, mit is jelentettek az egymás után sorjázó zsidóellenes intézkedések és rendelkezések a hétköznapi gyakorlatban. A kivetítőn megjelenő dokumentumfilmeken megszólaló személyes visszaemlékezések még életszerűbbé teszik a történteket, a hozzájuk kapcsolódó személyes dokumentumok pedig rávilágítanak arra, kik is voltak azok, akiket Magyarország kirekesztett, megbélyegzett, majd kiszolgáltatott a náci tömeggyilkosoknak.
Ehhez kapcsolódik az állandó kiállítás egyik legfontosabb funkciója is. Különösen a holokauszt évfordulók és megemlékezések idején fogadunk sok diákcsoportot, s ez mindenképp nagyon hasznos és fontos. Egyrészt azért, mert kiemelik e témakört az iskolai tanórák hosszú sorából, másrészt sokkal bővebb információmennyiséggel, forrással kép- és hanganyaggal szolgálnak, mint az iskolai tankönyvek. De a legfontosabb talán mégiscsak az, amiről az előbb már általánosságban is szóltam: maga a környezet, a Zsinagóga és a dokumentumfilmek közelebb hozzák és életszerűbbé teszik a történteket a fiatalok számára, és ez az ő esetükben a legfontosabb, mert erősebb benyomásokat, mélyebb nyomokat hagy bennük. Nehezebb lesz elfelejteniük azt, amit így tanultak, és ez a tudás nagyobb esélyt ad, hogy felkeltsük bennük az állampolgári felelősséget.
Miként azt magam is sokszor tapasztalhattam, a diákok, de nemcsak ők, kiállításunkon a legtöbb időt a dokumentumfilmek megtekintésével töltik el. Ezekből egy hosszabb és egy rövidebb látható itt, a kiállítás nagyobbik termében. A hosszabbik dokumentumfilm vásárhelyi holokauszt túlélőkkel riportokon alapul. A rövidebbik Szabó Magda írónővel készült, aki 1944 tavaszán még itt tanárkodott a vásárhelyi református leánykollégiumban, és diákjai közt számosan akadtak, akiknek egy nap ruhájukra fel kellett varrniuk – jól látható helyre – a sárga csillagot, hivatalosan: a zsidófajúakat megkülönböztető jelzést, amely Baky Endre akkori belügyminisztériumi államtitkár szerint nem volt más, mint a magyarság önvédelmi eszköze.
A visszaemlékezők szinte egyáltalán nem, vagy pusztán néhány mondattal utalnak az előzményekre. Viszont: „teljesen váratlanul ért bennünket”, „sosem gondoltuk volna, hogy ez megtörténhet” – ilyen és hasonló mondatokkal kezdik általában tragédiájuk elbeszélését. És hangsúlyozzuk: itt a túlélők még nem a haláltáborokra és a gázkamrákra utalnak (mert a vásárhelyiek többsége nem Auschwitzba került, akik igen, azok nem tértek vissza), hanem arra a hirtelen és váratlan traumára, melyet a tágabb és szűkebb közösségekből, a nemzetből, illetve saját városuk polgárainak sorából történt kirekesztésük majd kiszolgáltatásuk okozott.
Tudjuk, hogy a történteket több mint húszéves antiszemita propaganda előzte meg, a diszkriminatív zsidótörvények pedig ekkor már majdnem hat éve sorjáztak egymás után. Mégis, a túlélőket hallgatva egyértelmű, hogy a közösség túlnyomó többsége még csak nem is gondolt arra, hogy megtörténhet az, ami akkor megtörtént. Ennek csak egyik oka, lehet a szakirodalomban is sokat emlegetett tájékozatlanság, az, hogy fogalmuk sem volt róla, hogy addigra már az európai zsidóság nagyobb részével végeztek a nácik és helyi segítőik.
A másik ok lényegében, röviden: a zsidó közösség asszimilációjának magas foka. Igaz ez általában a magyar zsidóságra és a hódmezővásárhelyi közösségre is. Értelmezésem szerint a túlélők elbeszéléseiben feltáruló mély traumának ez az egyik legfontosabb oka. Az a kettős identitástudat sérült meg, roncsolódott végzetesen, melyről a személyes családi emlékek, dokumentumok tanúskodnak – sokkal inkább, hitelesebben és kézzelfoghatóbban, mint a számok, az adatok és a hivatalos deklarációk.
Egyszer egy idős hölgy keresett fel minket, hogy felajánlja gyűjteményünk számára személyes családi hagyatékát, iratokat és dokumentumokat, melyek arról tanúskodnak kik voltak ők. Talán meglepő, de az első irat pusztán egy utólagosan kinyomtatott hivatalos közlemény egy törvényről, mely 1849-ben született és kimondta, hogy az izraelita felekezű honfitársaink törvény előtt egyenlőek az ország minden más lakosával. Alatta Kossuth Lajos kormányzó aláírása. A következő egy fénykép, melyen a hölgy egyik őse látható magyar huszáregyenruhában. A harmadik egy hivatalos irat 1927-ből, mely tanúsítja a család tagjainak magyar állampolgárságát. Erre azért volt szükségük, mert ekkor költöztek el a Romániához csatolt Marosvásárhelyről Hódmezővásárhelyre. A negyedik dokumentum a hölgy iskolai bizonyítványa, melyet itt, a vásárhelyi zsidó iskolában kapott. Végül az utolsó dokumentum. Ez már egy, 1944 áprilisban született hivatalos határozat arról, hogy a hölgy édesapját a Magyar Ügyvédi Kamara azonnali hatállyal törli tagjainak sorából, mert zsidó. Mert zsidó, ez volt a határozat hivatalos indoklása. A hölgy családja a háború után Budapestre költözött, és nem is igen látogatott ide vissza. Amikor nálunk járt, azt mondta, többször nem is jön, majd csak akkor, ha hozzák, mert végakarata az, hogy a hódmezővásárhelyi izraelita temetőben helyezzék örök nyugalomba.
Itt azonban, ezen a ponton meg kell állnunk egy pillanatra, és legalább néhány gondolat és összefüggés erejéig utalnunk kell a holokauszt tágabb, európai kontextusára. Némi leegyszerűsítéssel élve, az európai zsidóságot két nagyobb csoportba kell osztanunk. Európa keleti felén, Lengyelországban és a Szovjetunió területén a helyi társadalmakhoz csak kevéssé assszimilálódott zsidók éltek, milliós tömegekben. Ők a 20. század derekáig megőrizték ősi szokásaikat, és erősen elkülönültek a keresztény társadalomtól. Bár természetesen beszéltek lengyelül, oroszul vagy ukránul, anyanyelvüknek a jiddist tekintették, sajátos, csak rájuk jellemző módon öltöztek, és általában a városok egy-egy negyedében koncentrálódtak. Ezért, miután a németek megszállták ezeket a területeket, nemigen okozhatott nekik gondot az, hogy a halálraítélteket kiválogassák, és sokkal kevésbé voltak ráutalva helyi kollaboránsaik segítségére, mint például Magyarországon.
Ezzel szemben Nyugat-Európában kisebb létszámú (a lakosság alig 1-2%-át kitévő) kisebbséget alkottak, amelyek sokkal erősebben asszimilálódtak. Anyanyelvük a befogadó ország többségi nyelve lett, egyházi szervezetüket modernizálták, és elhagyták a sajátosan a zsidóságra jellemző, túlzottan szembeszökő öltözködési szokásokat is. Magyarország helyzete eme kettősség tekintetében is speciális. Orthodox és neológ zsidók is nagy számban éltek az országban. De egyértelműen a neológok voltak többségben, többnyire az ortodoxok anyanyelve is a magyar volt, és ők is kettős identitásúnak vallották magukat. Kivételt csak a jiddisül beszélő, ortodox kárpátaljaiak jelentettek. A zsidóság és a többségi társadalom viszonyát tehát ha nem is teljes mértékben, de elsősorban a nyugat-európai minták határozták meg. Ugyanakkor létszámarányuk a nyugati átlagnál sokkal magasabb volt, jelenlétük és részvételük a társadalmi és a gazdasági életben sokkal szembetűnőbb a többségi társadalomhoz tartozók számára. Mindez nem okozott különösebb gondot a Monarchia és a történelmi Magyarország összeomlásáig. 1919 után azonban a helyzet gyökeresen megváltozott, a zsidóságot sokan bűnbaknak tették meg. Kérdés, miként érzékelték vagy esetleg nem érzékelték ezt a zsidó közösségek, és miként reagáltak a 30-as évek derekától mind jobban szaporodó felvetésekre, melyek disszimilációjukat, tehát az asszimiláció visszafordítását követelték.
Egy akárcsak vázlatos válaszkísérlet már meghaladja ennek az előadásnak a kereteit. Befejezésül pusztán annyit állapíthatunk meg: ez a kérdés nem válaszolható meg pusztán a politikatörténet elemzésével. Mert a kérdés, az identitás kérdése, melynek ugyan léteznek könnyen megragadható közösségi reprezentációi, de valódi erejét és természetét csak az egyes embereken, az egyes emberek kapcsolatrendszereiben, a különböző közösségekhez való viszonyukban ismerhetjük meg. Ez a megismerés azonban elképzelhetetlen az oral history nélkül.
Összefoglalva mondandómat: a továbblépés a kérdések megfogalmazása után a személyes élettörténetek, családtörténetek vizsgálata lehetne, kiterjesztve a holokauszt előtti és utáni időszakra is.
Gärtner Mózes Gyöngyi:
Seltmann Lajos talmudtudósi, egyházi és vallási irodalmi munkásságát Szeremlei Sámuel, a Zsidó Lexikon, a Hódmezővásárhelyi Életrajzi Lexikon, valamint a Seltmann emlékkönyv, az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat évkönyvei alapján, majdnem kronológiai sorrendben kíséreltem meg összeállítani.
Írásai a Magyar Zsidó Szemlében, Izraelita Magyar Irodalmi Társulat évkönyveiben, az Egyenlőségben, a mainzi, hannoveri, berlini, jeruzsálemi egyházi közlönyökben, magyarul, németül és héberül láttak napvilágot.
Héber nyelven írt tanulmányai a Lippe-féle Hajehudi és a Gräber-féle Ocár Haszifrusz című teológiai folyóiratokban jelentek meg, de több responsum (sajtótermék) is közli értekezéseit, legfőképpen a házasságjogi kérdésekről.
A Magyar Zsidó Szemle 1884. évi számában jelentek meg
Külföldi utamból címmel útirajzai, tapasztalatai. Ezt a sorozatot a következő év számaiban folytatja. E periodika 1888. évi számában olvashatjuk Gróf Teleky Sándor és a zsidók kapcsolatáról szóló értekezését, melynek címe: Teleky Sándor gróf irodalmi természetessége és humora
. Nézzük csak meg közelebbről, hogy miről is van szó.
Beszámolójának
inspirálója az a tény, hogy Berlinből Londonba utazott. Tudósítását pedig a német helyzettel kezdi. Kellemesen csalódott - írja - melynek oka abban keresendő, hogy Hamburgban nyomát sem találja az antiszemitizmusnak. Értetlenül áll meg a zsidó kérdés előtt, amely Németországban sürgeti a zsidók kitérését. Szépen, logikai érvekkel és tényekkel támasztja meg olvasói számára a történteket. Seltmann rövid történelem órát ad: megemlíti Maimunit, aki a kairói szultán orvosa volt, majd spanyol, brit és francia példát is említ.
Azt azonban, hogy valakiben zsidóság és németség egyesüljön, megengedhetetlennek tartják. Így követeli ezt a nacionalizmus legújabb tana. – jegyzi meg kissé szomorúan. Más a helyzet Hamburgban, mert itt még nem rajongnak a „nemzeti egység” elvéért, ezért nem lehet itt gond a zsidók helyzete. Nagyon pozitív megjegyzést tesz az itteni zsidókra, míg a pestieket éppen ezzel a megjegyzésével egy kicsit elmarasztalja, noha hasonlóan tehetősnek mondhatók ők is. Alig egy év alatt, csupán három ember, több mint félmillió márkát áldozott jótékonysági célokra.
Első élménye Londonban a szombat megünneplése volt. Éppen olyan volt a hangulata, ugyanúgy történt minden, mint „itthon”. Nagy élmény volt számára a nagy-britanniai országos ortodox rabbival
való találkozása:
képzeljétek csak, nincs pajesze, de még csak szakálla sincs! Ez a nagy talmud-zsidó, a 84 éves agg egészen simára beretválkozva jár! Seltmannak Hamburgból való útitársa volt szállásadója és kalauza, akiről a nap végén megjegyzi:
Hol találhatna az ember széles Magyarországon oly gazdag művelt zsidót, aki csak félig is annyira vallásos volna, mint ez az angol? Hasonlóan nagy elismeréssel nyilatkozik kísérőjének műveltségéről is. Azonban még nincs vége az ámuldozásnak! Londonban ugyanis sok zsidó visel igen komoly tisztséget. Csakhogy ezek a befolyásos emberek egyáltalán nem fordultak el hitüktől, sőt, inkább büszkék arra és örömmel megtartják vallási kötelességeiket. Annyira érdekfeszítően írja beszámolóját Seltmann Lajos, hogy úgy érzem, ezt is, meg amazt is le kell írnom, meg kell osztanom másokkal is. Ráadásul ma is aktuálisak a gondolatai. Ezen írásának megjelenésétől számítva a mostani esztendőig röpke 124 év telt el. Seltmann írását pedig csak egy kicsikét kell leporolni, de teljesen emészthető, sőt, jóízű csemege.
Megérezhetünk prédikáló hatásából is valamit, amire Löw Immánuel majd évek múlva, emlékbeszédében visszautal. Ahogy Seltmann sorait olvastam, az az igazság, hogy még a hangját is hallani véltem. Odaképzeltem magam Hódmezővásárhelyre, és mintha nekem is mondaná - igaz, nem vagyok zsidó, még csak hitemben sem, és férfi sem vagyok:
Saját magunknak kell magunkban az embert, a zsidót becsülni tudnunk, csak akkor várhatjuk, hogy másoknál, mint emberek és mint zsidók érdemlett becsülésre találunk. Midőn Mózes Amálek ellen csatára készült, így szólt tanítványához, Jósuához: Válassz részünkre férfiakat, és vonulj ki, harcolj Amálek ellen, holnap a magaslat tetején fogok állani, kezemben az istenpálcájával. Ha azt akarjuk, hogy Amálekkal diadalmasan küzdjünk meg, akkor olyan férfiakra van szükségünk, akik ország-világ előtt megmutatják, hogy Izrael a maga vallásával a magaslat csúcsán, a műveltség és polgárosodás őrtanyáján virraszt. Férfiak kellenek nekünk itt Magyarországon, olyan férfiak, kik éles hangú szóval hirdessék, hogy Mózes tana még mindig a haladó idők magaslatán áll, hogy Izrael vallása szeretetre és nem gyűlöletre van alapítva. De mert ilyenekben oly fájdalmas nagy a hiány, azért támadhatott a szabad Magyarországban zsidóellenes áramlat, abban a Magyarországban, mely az emberi szellem ezen sajnos aberrációja dacára is a legnemesebb vallási türelem hazája. … De ni, londoni utamat akarom leírni, s íme prédikálok. Nagyon jó hír ez nekünk, mert nem nagyon tud a mai olvasó Seltmann prédikációt olvasni. Ezért is írtam le ide olyan nagy lendülettel.
Persze egy lelkész mindig lelkész marad, és úti beszámolóját is ilyen lelkülettel folytatja, amelyből egy kicsi részletet szintén idézek. A Kleopátra tűjénél állva, mintha lavina zúdulna végig a fejében, eszébe jutnak a Szentírás szavai, majd hamarosan már Ézsaiást idézi: „
Semmi fegyver sem tehet bármit is, melyet, Izrael te ellened kovácsolnak, s minden nyelvet vétkesnek bizonyítasz, mely ellened ítéletre emeli magát.” Igen, Izrael fennléte egyike a legnagyobb történeti csodáknak, s valóban nem tudom, kit bámuljak meg inkább, ezt az obeliszket-e a Fáraók idejéből, vagy saját magamat, a Fáraó rabszolgáinak szerény unokáját? Hihetetlen stílusban ír. Azt gondolom, hogy amikor ő beszélt, akkor bármilyen ricsaj is volt körülötte, rögtön csend lett, és a rutinos hallgatósága tátott szájjal hallgathatta beszámolóit. Elbeszéléséből nem hiányzik a humor, a lendület, és az olvasó még a tanítást is elviseli, ha szépen tálalják föl neki. Seltmann vérbeli elbeszélő, és ahogy azt egyik bölcs, idősödő professzoromtól hallottam, a legjobb elbeszélők közül akadnak a legjobb prédikátorok.
Beszámolóját olvasva nem kétlem már azt a sok pozitív észrevételt, amivel templomi beszédeit jellemezték.
Ismét azon kaptam magam, hogy Seltmannt olvasva nevetek. Mégpedig hangosan. Lehet, hogy a saját vágyaim is benne vannak ebben a nevetésben, mert melyik lelkész nem szeretné, ha két hónapra kibújhatna egy kicsit a bőréből? Hadd osszam meg ezt az élményt!
Csak most veszem észre, hogy nagyon tudós kezdek lenni. Hiába! Nálunk papoknál unalmasabb emberek az egész földkerekségen sem találhatók. Mikor hazulról elmentem, erősen föltettem magamban, hogy turista, és csakis turista leszek, olyan igazi, és magyarán mondva, tőről metszett, divatos turista, aki a hegyek bérceit a távolból, a templomokat s egyéb építészeti remekeket csak kívülről szemlélgeti: de annál pontosabb és szorgalmasabb tanulmányozója a vendéglők legbensőbb rejtekeiben előforduló összes mozzanatoknak: s íme, mivé fajultam! Itt járok kelek a Temze partjain és semmi okosabbhoz nem tudok fogni, minthogy a Biblia, a Talmud, meg a történelem nagy igazságait idézem! Hát azért jöttem én Londonba? Mikor hazulról elutazófélben voltam, elővettem reverendámat, fölakasztottam a fogasra, s ily búcsúbeszédet intéztem hozzá: Kedves köntösöm! Te tudod legjobban, mennyire szeretlek, hisz te vagy papi tisztemnek leghívebb s legpontosabb osztályosa, jó és balsorsban egyaránt velem vagy mindig és mindenütt, elkísértél a szószékre akkor is, amikor 26 Réaumur foknyi forróságban másfél óráig tartó beköszöntő beszéddel foglaltam el papi székemet. Velem együtt örvendesz, midőn az Úr oltára elé lépünk, hogy valamely ifjú házaspár fejére a Mindenható áldását esdjük le az egek magasságából; a részvét könnyeit hullatod s mélyen gyászolsz velem együtt, ha hivatásunk valamely kedves embertársunk koporsójához szólít, hogy annak örök útját a vallás kenetes vigaszával egyengessük; az egész községben te vagy azon egyetlen barátom, ki oly töretlen hűségű ragaszkodással viselkedel irántam, hogy még minden beszédemen jelen voltál, de egyszersmind te vagy az egyetlenegy az egész zsinagógában, aki az egész beszéd alatt mindig nyugodtan viseled magad, a beszéd után pedig egyetlen rosszalló észrevételed vagy kifogásod sincs, noha egyik-másik hallgatómnál sokkal illetékesebb s hivatottabb bírálóm lehetnél. Ma-holnap hat éve lesz annak, hogy összekerültünk, s együtt viseljük az élet terheit s ha évi jövedelmünk nem szaporodik, akkor nagyon valószínű, hogy hivataloskodásunk 25 éves örömünnepét is együtt tartjuk meg, s ha te előbb szürkülsz is meg, mint én, ütött-kopott voltodban sem hagylak én el, nem taszítalak el magamtól; hanem most arra az egyre kérlek, hogy feledj el engem két álló hónapra, ezen idő alatt én sem akarok rád gondolni. Semmiféle emberi teremtés se vegye rajtam észre, hogy én valamikor reverendát viseltem. Isten veled, kedves barátom! Két hónap múlva ismét látjuk egymást.
Azonban csak az első szombatig bírta ki Seltmann rabbi a köntöse utáni vágyódás nélkül. Ezért ezt tanácsolta magának, paptársainak és nekünk is:
Csak maradjatok szépecskén otthon, nagy útra még álmotokban se gondoljatok, mert bizony azon veszitek észre magatokat, hogy az egész évi jövedelmeteket a vaspályák és vendéglők kasszái nyelték el, élvezetet és szórakozást pedig szintén nem sokat találtatok; ha pedig még azt a megbocsáthatatlan gondatlanságot is elkövetitek, hogy zacskótokat jóféle magyar szűz dohánnyal meg nem bélelitek, akkor ugyan életre a külföldön ne számítsatok. Maradjatok csak otthon könyveitek meg pipáitok között. Engem boldogtalan végzetem már belesodort, én már nem menekedhetem tőle, kénytelen vagyok utamat tovább folytatni. Holnap Hollandiába utazom. Irgalmas ég! Milyen gyönyörűség lesz megint az a harminc órai tangeri út!
Valóban tengerre szállt, és el is jutott Hollandiába, amint azt egy másik, szintén 1885-ben megjelent beszámolójából olvashatjuk.
Seltmann Lajos kevés bírálata közül talán a legkeményebb az, amit a Magyar Zsidó Szemlében Teleky Sándor művéről ír. Finoman utal: „némelyek megérdemlik a hírnevet, némelyeknek pedig van hírnevük.” Teleky Sándor csak ez utóbbit bitorolhatja szerinte is. Nagyon fontos ez az is szócska, hiszen korának egyik nagy botránya ez.
Seltmann rabbi nem a múltban élt, nem zárkózott be a saját világába, hanem igenis felvette a kesztyűt a jelenben, és ha nagyon kellett – és csakis akkor – meg is mondta elmarasztaló véleményét. Seltmann annyira a jelenben élő, jól képzett lelkész volt, hogy Teleky írásaira készen áll választ adni a jog megfelelő passzusaival, illetve naprakész statisztikai adatokkal is szolgál, ajánlva ezeket a teljességhez. Meglehetősen kemény sorokat olvashatunk a mindent jónak láttató, jóakaratú rabbitól. Természetesen korának véleményezői közül ő csak az egyik diszkrétebben fogalmazó „kritikus”. A végén pedig hozzáteszi: És most legyen szabad pár szót intéznem a Petőfi-társasághoz, mint ezen humoros elbeszélések kiadójához.
Korunk humánus törekvéseinknek egyik elsőrangú irányadója, nemzeti művelődésünknek legrettenthetetlenebb harcosa volt az a lángszellem, kinek nevét a társaság zászlajára írta. A Petőfi-társaság vezérférfiai, kezdve koszorús Jókainktól, annak legutolsó választmányi tagjáig, valamennyien oly mocsoktalan hírnévvel ragyognak a nemzet előtt, hogy őket antisemitizmussal, a kor eme sajnálatos, de szerencsére csak szórványosan föl-föltünedező aberrációjának dédelgetésével gyanúsítani senkinek sem juthat eszébe; hisz ott vannak soraiban Dóczi Lajos, Kiss József, Silberstein Adolf, Sturm Albert… megannyi jelesei nemzeti irodalmunknak. De ha ez tény, akkor én meg nem tudom érteni, mint történhetik az, hogy ezen elsőrangú irodalmi társaságunk nevével valaki annyira visszaélhessen, hogy annak égisze alatt egyrészről nyíltan, in optima forma az antisemitizmus mételyét vigye piacra, másrészről pedig oly botrányos fércelménnyel tolakodjék a nemzet irodalmának szentélyébe, mely talán századok múlva is elrémítő példája lesz a szellemtelen bárgyúságnak s dilettáns impotenciának. Csak halkan jegyzem meg, nem érintve korunk aktualitásait: mivé lett a világ? Ki emlékszik Seltmannra, és ki Telekyre?
Bár papi beszédeiből egy sem maradt ránk, de hogy milyen erejűek lehettek Seltmann rabbi beszédei a hódmezővásárhelyi zsinagógában, arra jó példa lehet az Egyenlőség 1890. évi évfolyamában megjelent egyik cikke. Ebben a cikkben a szerző a peszach ünnepről ír. Bevezetőjében elmondja, hogy tavasszal minden nép jelentős ünnepet ül. Amit mond, az bizonyára abban a korban igen lelkesítően hatott. A szabadság diadalát ünnepeljük a szabadság fölött. Emlékezetünkbe idézzük a küzdelmeket, melyeket Izrael a szabadság szolgálatában végigvívott, és még megvívnia kell. Ránk nézve Izrael születésnapja ez. A továbbiakban pedig azt boncolgatja, hogy az embernek Isten gyermekeként csakis az lehet a feladata, hogy az erkölcsi szabadság koronáját megszerezze. Sőt: ez a gondolat csak Izraellel lépett a világba, és a peszach-ünnep magasztos emlékeiben Izraelnek, mint Isten népének eszményével így párosul az eszme, hogy az erkölcsi szabadság napja ma tűnt fel először az emberi nem egén. …Önmagában honol az erő, mellyel magát szabaddá teheti. …A keservekre való emlékezés, melyeket Izrael az igazság szolgálatában átszenvedett, ünnepélyességet akar bennünk kelteni.
És ezért szilárduljon mag bátorságunk a peszach ünnep alkalmából, hogy ezután is állhatatosan küzdjünk a szabadság eszményéért.
Ma újból állítják, hogy az emberek erkölcsi szabadsága hiú képzelődés! Szükségszerűség uralkodik a világ fölött, az ember a szolgaság lelke alatt nyög, melytől nem tud megszabadulni.
Legyetek készen – az ünnepek intőszava nekünk is szól – helyt állni az ó-izraelita szabadsági eszményért, az ember –mint Isten gyermeke – az emberi méltóságért és értékéért.
Izrael zarándok- és papibotja legyen eme küzdelem fegyvere! Övezzétek ágyéktokat! Saruitok lábaitokon legyenek, mert ma is kivonulunk Egyiptom országából.
Seltmann rabbi főműve, és egyben legnagyobb lélegzetű munkája
A nő a Talmudban 1887-ben, Hódmezővásárhelyen jelent meg. Ennek feleségének szóló ajánlása így hangzik:
Az én kedves műveltlelkű Henriettémnek igazi, őszinte szeretettel ajánlva. Írása sajátos szempontja miatt csak a mai olvasónak tűnhet újszerűnek, azonban ennek ellenére éppen az összefoglaltsága miatt hiánypótlónak számított nemcsak a maga korában. A könyv kis formátumú, 127 oldal terjedelmű mű. Ebben, a zsidó asszony helyzetét taglalja a zsidó ókorban. Mint már említettem, nem volt Seltmann egyedüli munkás, és úttörő az ezzel való foglalkozásban. Néhányat hadd említsek. A Magyar Zsidó Szemle 1884. évi számában Maybaum Zsigmond is közzé adja gondolatait,
A nő állása a bibliai ókorban címmel. Érdekelte Friedmannt is például a zsidó házasság története.
Seltmann írása azonban korszakos jelentőségű, hiszen ő nem szemezget a témák közül, hanem egy csokorba gyűjti őket.
A talmudi ókor egyáltalán nem volt közönyös és érzéketlen a szép asszony bájai iránt: szép az asszony, szerencsés a férj, a szép asszony a férj büszkesége, ő kétszer él. Összehasonlítja a női ideált a rómaiaknál és a talmudi irodalomban. Amíg a római költők a női szépséget magasztalják, addig a Talmudban ez olvasható: Csak tettei által igazán szép az asszony. Kiemeli az összehasonlítás alapján, hogy a Talmudban az asszonynak elsősorban nem az esztétikai, hanem az etikai becse és hatalma nyer méltatást. Seltmann Lajos megállapítja: A Talmud az asszonynak eszményi voltát, maradandó, soha el nem évülő, valóban boldogító jellemszépségét magasztalja s ünnepli.
Nagyon szép történetet emel át Seltmann főrabbi.
Az istentagadó császár így szolt Rabban Gamlielhez: a ti istenetek tolvaj, mert 1. Mózes 2:21-ben ez van megírva: „Mély álmot bocsátott azért az Úristen az emberre, és az elaludt. Akkor kivette az egyik oldalbordáját, és húst tett a helyére.” Erre Seltmann szerint a rabbi lánya, míg Dr. Molnár Ernő
szerint a császár lánya így válaszolt: Hadd válaszoljak meg erre én!
- Rabló tört be az éjjel hozzánk, s ellopta egyik ezüst korsónkat, helyébe pedig aranykorsót tett.
- Bárcsak mindennap törne be hozzánk efféle rabló! – mondta a császár.
- Vajon az első ember esetében nem ugyanilyen szép csere volt-e, hogy egyik bordáját elvették, és helyette nőt adtak neki szolgálatára?
- Ádám szeme láttára kellett volna Istennek cselekednie, nem pedig titokban. – folytatta a császár.
Majd a lány hozatott egy darab húst, meghempergette hamuban, és odanyújtotta a császárnak, hogy egyen belőle. A császár undorral mondott nemet. Erre a lány ezt mondta: - Ugyanígy megundorodott volna Ádám is, ha a bordáját nyíltan, a szeme láttára vették volna ki.
A történet üzenete, hogy az asszony becses ajándék, amelyet maga a Mindenható adott az embernek. Ez alapján tehát elmondható: sem a Szentírás, sem a Talmud nem becsüli le nőt. Sőt, fokozza ezt azzal az üzenettel, hogy családot nem alapítani nem más, mint halálos bűn, olyan bűn, ami egyenlő a gyilkossággal.
Irodalmi munkássága, és erre példa a
Nő a Talmudban, óriási tudományos felkészültségét reprezentálja. Jól ismeri a régmúlt és korának magyar irodalmát, ami nemcsak e munkájából tűnik ki, hanem például az Életképekből vagy a Magyar Zsidó Szemlében megjelent cikkeiből, de a Nő a Talmudban című művében is találunk erre bizonyítékot. Részleteket idéz Vachott Sándornak Kornéliához, a korán elhalt Erdélyi Jánosnéhoz írott gyönyörű költeményéből.
A Talmud nemcsak az asszonyok számára szab meg bizonyos dolgokat, hanem a társának is.
Aki a feleségét úgy szereti, mint önmagát s magánál is jobban megbecsüli, fiait és lányait helyes úton neveli, és ifjú korukban megházasítja, arról mondja az Írás: Bizonyos lehetsz arról, hogy békesség lakik a te sátorodban, és ha lakásodat vizsgálod, semminek híját sem tapasztalod. Persze a békességért tenni is kell, és a Talmud erre vonatkozóan is tanít. Seltmann felhívja a figyelmet:
Becsüljétek meg feleségeiteket, akkor vergődtök jólétre. Az ember egyék és igyék tehetségén alul; ruházkodjék tehetsége szerint, és becsülje meg feleségét tehetségén fölül. Az ajándékok fontosságát már a Talmud is ismeri. Már a talmudi bölcsek is tudják, hogyan lehet figyelmességgel örömet szerezni:
Az asszonyok számára koronként, különösen pedig ünnepekkor, hozzájuk illő módon valami meglepő örömet kell szerezni. Ne légy rideg feleséged iránt… Őrizkedjél attól, hogy feleségedet megkeserítsd, mert az asszony könnyei, melyeket gyöngédsége csakhamar kicsordít, súlyosan nehezednek a férj mérlegébe. Azonban Seltmann főrabbi nem hallgatja el az asszonyok kötelességét sem. Idéz egy, a Talmudban fellelhető anyai intést:
Lányom! Oly előzékeny légy férjed iránt, mint valami király iránt, szolgálj neki, mint egy szolgáló, akkor lesz ő szolgáddá, s úgy fog téged tisztelni, mint úrnőjét. De ha füléje akarsz emelkedni s úrnője akarsz lenni, akkor őt teszed uraddá és ő fog téged szolgálójává lealacsonyítani. A Talmud int, bátorít, sőt előír az udvariasságra, mindezek mellett nem lehet célja az, hogy a férfiakat papucshősökké degradálja. Bátorítja a mai olvasót arra, hogy ne próbálja meg kijátszani egyik fél sem a másikat.
Milyen jó is lenne, ha a mai rossz statisztikák elemzése után eljuthatnának az illetékesek arra a megállapításra, hogy a házasságra is készülni kell, mégpedig tudatosan. E sorok írója beszámolhat arról, hogy vannak erre nézve pozitív kísérletek. Azonban véleményem szerint a személyes jó példamutatáson, a hitelességen túl a házasságra nevelés is igen lényeges lenne. A kérdés ma csak az lehet: hogyan? Hogyan lehetne elérni egyáltalán a házasság népszerűsítését? Kinek és hol kellene tanítani ezt a „tárgyat”?
Seltmann főrabbi fontos szerepet tulajdonít az áldásoknak.
A Talmud nyomán szerkesztett menyegzői áldás szavai szerint a házasságban a férj és a feleség között szeretetnek, testvériségnek, békének és barátságnak kell uralkodnia. Ezek tudatában pedig leír egy szívszaggató talmudi történetet egy Hanna nevű asszonyról, akinek a története - mint mondja -
még a mi Jókaink tollának is dicsőségére válna. Ha azt gondolnánk, hogy csak régen volt szükség jóságos, türelmes és áldozatkész feleségre, akkor bizony nagyon tévednénk. Ha végignézzük a mai kor hiteles „nagyembereit”, akkor elmondható: bizony nem juthatott volna el a legtöbb arra a magas posztra, amit visel, ha nincs olyan felesége, aki szinte mindenben maximálisan támogatta volna. Minden sikeres férfi mellett ott áll egy segítő feleség.
A talmudisták szívesen idézik a bibliai személyiségek példabeszédeit, a róluk szóló mondákat, legendákat. Seltmann-nál erre is találunk idézetet.
Közli Ábrahám és Hágár fiánál, Izmaelnél tett látogatásait, a jelentőséggel bíró üzeneteit
, és bizonyítani akarva, hogy milyen nagy a befolyása a feleségeknek, erre is ad néhány példát.
Ma is mosolygunk rajta, ám megszívlelendő az a néhány megállapítás, amit Seltmann főrabbi szívesen közöl: Mert meghal az asszony, ha férjétől pénzt kér és annak nincs. … És ha a férj be nem szerzi az élelmiszereket, kezdődik a civódás a házban. …
Felhívta a figyelmet arra, hogy a házasságban a civakodás felemészti a feleket, a Mindenható pedig talán a megszomorodottságától nemcsak tartózkodik, hanem visszavonul tőlük.
Egy gyönyörű „szójátékot”
ad közre, amely érdemes arra, hogy időzzünk nála egy kicsit. A férfit a Biblia az
va szóval írja le, a nőt pedig az
hvya szóval. Ami mind a kettőben közös, az két betű az
a és a
v. Ha ezt a két betűt összeolvassuk, akkor az
va,, - tűz szót kapjuk meg. Ahhoz pedig, hogy ebből a tűz szóból megkapjuk a nő, az asszony szavát, szükség van egy
h és egy
y betűre, ami történetesen nem más, mint az Örökkévaló neve:
hy. Ez a kettő pedig, mármint Isten és a tűz, nem lehet egyszerre jelen a házasságban. Ha a házasfelek között béke uralkodik, akkor az Isten közöttük tartózkodik. Úgy is értelmezhető ez, hogy ha a házasfelek beengedik Istent az életükbe, akkor Ő kioltja a köztük lobogó természetes ellentéteket, a „tüzet”.
Az előbbi gondolat teljesen összhangban van a gyakorlatban általam tapasztaltakkal. Hitem és nézetem, valamint jelentős teológiai szerzők állítása szerint is a házasság hármas szövetségben köttetik, azaz nemcsak a férj és a feleség, hanem Isten is a szövetség részese lesz. Az eskü Isten előtt fogadtatik meg, a férfi a választott nőnek, a nő a választott férfinak, és mindketten egyben Istennek teszik a fogadalmat. Amikor a házasságban élők nélkülözik a szeretetet, veszekednek, békétlenségben élnek, megromlik kapcsolatuk vagy bármit gondolnak, tesznek, ami a házasság szövetségének ellentmond, vagy Istennek nem kedves, ezzel nemcsak egymást bántják meg, hanem az Örökkévalót is megszomorítják. Amikor a házastársak között ott van a békesség és a szeretet, és törekszenek mindarra, ami a Mindenhatónak a házasságban is kedves, akkor meg lehet tapasztalni, mennyire megáldja az Úr az ő életüket és kapcsolatukat.
A békességet helyreállítani nagyon fontos a gyakorló rabbi szerint is. Megoszt az olvasóival egy történetet, mert a Talmudból erre is tud egy ide illő példát közölni.
Nagyon sokat foglalkozott Seltmann a házassággal kapcsolatos jogi kérdésekkel. Utal arra, hogy a Talmudnak az erre vonatkozó irodalma végtelenül gazdag. Nem kísérli meg ezt áttekinteni, maga is csak szemezget belőle. A házasságjogi kérdések igen bonyolult dolgok, és a Talmud szinte minden elképzelhető helyzetre próbál megoldást adni, legyen a házasfelek közt akár származási, akár anyagi különbség.
Külön hangsúlyt kap a Talmudban az asszony kötelessége: a kenyérsütés, a főzés, a mosás, a fonás, a szövés; ügyeljen a házi rendre, gondoskodjon a gyermekek testi-, lelki fejlődéséről. A henyélést a bűnök kezdeteként kezelte. Napjainkig megszívlelendő tanulság ez. A Szentírás alapján nemcsak a nőnek rója föl a henyélést, hanem annak a férjnek is, aki a feleségével tartatja el magát. A Talmud azt az általános törvényt állítja föl, hogy az asszony csakis a férjével együtt boldogulhat. Itt és később is egyértelműen a női egyenjogúság elvét látjuk példabeszédben és utasításban megfogalmazva.
Minden bizonnyal a mai olvasó számára is érdekfeszítőek a Talmudnak a házasság fölbontására, a válásra vonatkozó „passzusai”. A Talmud korában a zsidók között igen ritkának számítottak a válások. Aki feleségétől elválik, azért - a Talmud szerint - még az oltár is keserű könnyeket hullat. Aktualizálva e sorokat, megállapíthatjuk, bizony napjainkban Isten oltárát könnyekkel és siralmakkal öntözik a statisztikai adatok. Úgy látszik az utolsó négy év statisztikai adatai alapján (KSH adatok, 2001-2004.), hogy körülbelül minden második házasságkötésre jut egy válás. Elriasztó adat: 2004-ben 43.800 házasságkötés mellett 25.000 válást regisztráltak.
A Talmud azt ajánlja, hogy a férj a válás után se anyagilag, se erkölcsileg ne hagyja cserben egykori szövetséges társát.
A Talmud szerint az özvegynek igen fontos jogai vannak. A férje örökségével tisztességesen kell bánjon. Bizonyára sokan felfigyelnek arra a megállapításra, mely szerint, aki valamely asszonyt legkevésbé is megsért, azt szigorúan meg kell büntetni. Vajon ma a rabbinátus elé kerülne-e az az ügy, melynek során egy férfi lerántaná egy asszony fejéről a kendőt? Ezt manapság is illetlenségnek tartjuk. Akiba rabbi a Talmud szerint viszont ezt az illetlenséget 400 forintnyi bírság fizetésére ítélte. A Talmud az asszonyoknak a férfiakkal szemben számos előnyt tulajdonít. Az asszony jótékonysága nemesebb és gyöngédebb. Amíg a férfiak általában ma is az alamizsnát kérőnek leginkább pénzt adnak, addig a nők étellel, itallal látják el a nélkülözőt.
A vendéglátáshoz is jobban értenek a nők. Nincs ezen mit vitatni.
Vajon vitára alkalmas-e a Talmudnak és Seltmann főrabbinak az a megállapítása, hogy az asszonyok hálásabbak, mint a férfiak.
Minden kétséget kizárva véleményünk szerint a Talmud jóindulatúan elfogult a nőkkel szemben. Bizonyára nagyon sok olyan férfi is van a világon, aki hálásabb tud lenni bizonyos esetekben, mint éppen a hitvese.
A Talmud kifejti: az asszonyoknak már természetüknél fogva élénkebb a fantáziájuk. Gyorsabb és élesebb a fölfogásuk. Bátrabbak és higgadtabbak. A talmudisták arra nevelnek, hogy az anyósokat is tiszteljük és becsüljük. A lánygyermekek születése is nagy ajándék lehet a következő gondolat alapján:
Ha valaki kénytelen állandóan gyermekénél lakni, inkább lakjék leányánál, mint fiánál. Bizonyára vitára adhat okot a Talmudnak az a megállapítása, hogy egy vénasszony áldást hoz a házra, egy vénember veszekedést és civakodást. Csakhogy a nők nehogy elbízzák magukat, közli a következőket a szószátyárkodásról: 10 adag bőbeszédűséget küldött az Úr Isten a földre: kilenc adag abból az asszonyoknak jutott, a férfiaknak pedig csupán egyetlen egy. A bőbeszédű asszonyokat a Biblia sem kíméli. De a Talmud nem huny szemet afölött, hogy a hölgyek néha féltékenyek, és ebből akarva, vagy akaratlanul veszekedéseket kreálnak. Nem titkolja kíváncsiságukat, hiúságukat sem.
Seltmann rabbi legelső munkatársai közé tartozott az 1894-ben megindult Izraelita Magyar Irodalmi Társulat évkönyveinek. Az itt megjelent közleményei a jesivák életébe adnak bepillantást. Az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat tagjainak névjegyzékében ott olvashatjuk Seltmann rabbi neve mellett más hódmezővásárhelyiét is, mint például Dr. Wilheim Arnold, Weis Károly, Singer Sándor, Steiner L. József, Pollák Sándor, Neumann József, Mayer Sándor, Müller Sámuel, ifj. és id. Kuhn Mór, Dr. Kanitzer Sándor, Feiner Mór, Czukor Márton, Böhm Sámuel, Dr. Berger Ferenc, Dr. Anisfeld Endre, Altheim Oziás. Seltmann az IMIT választmányának vidéki tagja is volt.
Az 1895-ben megjelent írásában saját élményeiről számol be, melyeket a jesivában szerzett. Munkáját hivatásnak tekintette. Hasonló elvű egykori társának életét ismerhetjük meg általa. A Redák szó ebben az írásban a Rabbi Dávid Kimchiről szól, aki küzdelmekkel teli életének önkezével vetett véget. Egykori bölcs rabbijuk mondatával nyugtázza a végső tanulságot: A kabbala szent tűz, aki korán közeledik a lánghoz, elhamvad tőle. Ezt mondta egykor bölcs rabbijuk.
Életképeit Seltmann így zárja: Nem akartam eldönteni, hogy helyesen cselekedtél-e Dávid, csak azt akartam elbeszélni, hogy miként folyt le és miképpen semmisült meg oly nagy reményre jogosult életed. Nagyon szomorú történet ez.
Az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat 1898. évkönyvében
folytatja az Életképek című írássorozatát, melynek az alcíme: Lulé d’misztefina. A cím kissé különös, de nem kell sokáig várni a magyarázatra. Ugyanis az alcím egy fiatalember neve, igaz, hogy csak valamiféle ragadványnév. Hamar meg is tudhatjuk, hogy ez a név egy becsvágyó fiúé, aki ezen tulajdonságának köszönheti ezt a szép nevet. Hogy honnan tud róla Seltmann ilyen sokat? A kisvárdai jesivában egyik kedves barátja volt. Sokat elárul róla:
Hogy a kabbalában jártas volt, azon senki sem csodálkozott, mert mindnyájan tudtuk, hogy szülőhelye Krecsenyeff ősidők óta fészke a haszidoknak, akiknél a Zóhár nagyobb tekintélynek örvend, mint a Talmud, s akik a Bibliát is kizárólag kabbalisztikus módon értelmezik és magyarázzák, de hogy miképpen lett számvető (számolóművész), és kártyaművésszé, az még ma is talány előttem. Néhány pillanat múlva pedig már benne is lehet az olvasó ennek a furcsa nevű fiú nevével fémjelzett történetnek örvénylő forgatagában. Mellesleg, beszámolója alapján már cseppnyi kételyünk sem marad – ha eddig azokat még nem oszlatta el - hogy Seltmann Lajos miért is írt összefoglalót a talmudi tudományból. Azért, mert a jesivában leginkább ezzel foglalkoztak. Annyi időt töltöttek az itt tanulók leginkább a talmudi, de emellett még a bibliai tanulmányokkal, amennyit csak bírtak. Szívük szerint alvás helyett is csak ezzel foglalatoskodtak volna. Gyakran tartottak önképzőkör-féléket, és gyakran hallgathattak tudós emberek előadásait. Egy ilyen alkalommal történt ez a bizonyos „névcsere”. Elhangzott a következő, gyakran használt talmudista szólásmód, amelyet az Életképek szerzője is gyakran hallott: „Lulé demisztefina hojészi ómér” vagyis „ha nem kellene félnem, hogy nagyon merész dolgot állítok, azt mondanám … stb” – írja emlékeit egy szombat délutáni előadásról, és itt lép színre az a bizonyos fiú, akit
nem hagyott beteges becsvágy nyugodni, s meg akarta osztani a babért az előtte szólóval, és talán észre sem vette, hogy maga is ezt a szófordulatot használta.
Majd Seltmann Lajos olyan ügyesen szövi a történetet, hogy a következő pillanatban már Reb Majse Ájern-ről hallunk, és bár soha nem gondoltuk volna, hogy szeretnénk őt megismerni, most mégis nagy kíváncsisággal nézünk története elé. Hamarosan egy zsinagógában találjuk magunkat, ahol Rabbi Mózes Teitelbaum beszél. És megkezdődik a tusa. Majse Ájern szerelméért küzd, a híres csodarabbi pedig mit sem tud a „tétről”. Hamar megértjük, hogy miért is ilyen szerencsétlen ez a Majse Ájern. A sátoraljaújhelyi rabbi ugyanis belefolytja az idegen fiatalemberbe a szót, aki éppen most bizonyíthatná leendő apósának először és utoljára, hogy ő igenis nagy mester a Talmud-Tóra tudományban. Az apa végül eltiltotta Majse Ájernt a lányától. Ő elment, Ráchel pedig sírt. Sírt éjjel és nappal. De aztán egyszerre csak megszűnt sírni. Vett egy kötelet s felakasztotta magát. R. Majse Ájern három nap és három éjjel a temetőben maradt s folyton kiabált: Róchele jöjj elő! … elviszlek Bécsbe. Végül maga elment. Hol Pozsonyban, hogy Bécsben töltött néhány évet, össze-vissza vetődött, mire hazaért, már senki sem ismerte meg, mert már akkor olyan ősz és tébolyodott volt, mint most. Seltmann és társai már így ismerték meg őt, akit mindenki csak tébolyodott doktornak emlegetett. Hogy miért is találkoztak? A tudomány miatt. Mert Lulé, nem bírva becsvágyával, Ibn Ezra Pentateuchos magyarázatát kabbalisztikusan értelmezte. Társai szerint pedig ezt nem így kellett volna értelmezni, hanem valahogy egészen másképpen, és így jutnak el ehhez az elátkozotthoz, aki köztudottan igen tanult ember hírében állt, hogy tegyen köztük igazságot. Mire megismerhetik a magyarázatot, jónéhány hétnek kellett eltelnie, s közben Seltmann bemutatja nekünk Lulé faluját, ahova a koleravész miatt menekültek. Kisvárdára visszatérve a doktor válaszát is megismerik. A kulcsszó Spinoza, aki nem röstellte Ibn Ezrának … a mondását megmagyarázni. … Ibn Ezra azt jelzi, hogy Mózes nem írhatta minden egyes szavát a Pentateuchusnak. Ez a kijelentés teljesen megosztotta a fiúkat. Lulé teljesen kiszáll. Veszélyesnek tartja az öreget, és nem is lépte át soha többé a küszöbét. De Mechele … már evett a tudás fájáról, s most jól akart lakni az édes tiltott gyümölcsből. Seltmann Lajos mintha vonzódna a tragikus történetekhez. A Redák után, most itt egy újabb veszteség barátai közül. A jámbor Mechele, akit a doktor kijelentései teljesen meginogtattak korábbi meggyőződésében, kemény éveket töltött Németországban Spinoza tanulmányozásával, hogy meg- kiismerve őt, leszámolhasson vele. Annyit foglalkozott Spinozával, hogy össze is barátkoztak. Félévvel azután, hogy Seltmann barátjának beszámolt arról, hogy most már világosan lát mindent, korábbi kételyét Spinoza felé elvetette – bevitték a tébolydába, melyet már nem hagyott el élve; az örökös éhezés és a megerőltető szellemi munka megrongálta egész idegrendszerét. Nem volt még harminc éves, midőn a legszebb reményekre jogosító életét befejezte.
Seltmann Lajos az Életképeket egy rövid történettel zárja, amiben magáról is elárul valami keveset. Mintegy három évvel ezelőtt hirtelen meglepett régi nyavalyám, a vándorlási kedv, s mivel Lembergben épen akkor lengyel nemzeti kiállítás volt, elhatároztam, hogy oda fogok utazni. …Július 14-én érkeztem Munkácsra, ahol az állomáson legnagyobb meglepetésemre hitsorsosaimat rendkívül nagy számban láttam egybegyűlve. … „Mit jelent ez a gyülekezet?” kérdém. Egy nagy szent embert várnak, egy úgynevezett csodarabbit. Óh, hogy az ostobaság nem akar kihalni! Gondoltam és alaposan bosszankodtam. De azután eszembe jutott: ha nagyműveltségű magyar mágnások zarándoklatokat rendeznek Lourdesba, miért ne legyen meg néhány száz falusi zsidónak is a maguk külön szentje? … A szent ember 40-42 éves lehetett … Nagyon ismerősnek tűnt föl előttem. Kiderült, hogy nem más volt ő, hanem Lulé! A lembergi utazás elmaradt. Egy iskolából kerültünk ki, egy mesternek voltunk tanítványai, de a különbség mégis oly nagy közöttünk, hogy nem találtunk szavakat az ellentét áthidalására.
Seltmann beszámol Lulénak közös barátaikról, hogyan alakult sorsuk, hogyan veszítettek el egy értékes embert, és a másik hogyan él tudós rabbiként Németországban, és miként ontja tudományos könyveit. Lulé elég negatívan fogalmazza meg véleményét: A könyvírás még nem biztos jele a tudományosságnak. Seltmann kiprovokálja kérdését: Igaz, hát te mit írtál? A válaszban pedig újra szemtanúi lehettünk, hogy ez az egyszerű rabbi nagyon meg van áldva humorérzékkel. Mármint én, hogy mit írtam, Lulé? Írtam egy pár váltót, egyebet semmit, aminek értéke volna. De ha megsegít az Isten, nemsokára egyszerre két könyvet jelentetek meg, melyek a következő roppant fontos dolgot fogják tárgyalni: „Hol van eltemetve Bileám szamara, a Szentírásnak ezen dédelgetett csacsija” és ami nem kevésbé fontos: „Mit csinált Delila Sámson levágott hajával?”.
Írása végén a szerző játszani invitálja régi barátját. Mire Lulé megadja a zárszót: Veled nem játszom, mert nagyon bele találnál nézni a kártyáimba.
Seltmann Lajos ezen munkája sem nélkülözi azt, amivel folyamatosan kápráztat. Bámulatosan szövi a történetet, mesterien használja a magyar nyelvet, és aki olvassa, annak fel sem tűnik az idő múlása.
Életképek című írásai irodalmi körökben is feltűnést és nagy elismerést keltettek, melyet a korabeli kritikák is igazolnak:
Áttértünk a belletristikai részre, amelyben primo loco említendő Seltmann Lajos. A bócher és jesivaélet romantikája már-már veszendőbe megyen, s ha ezt valaki jobban is ismeri, de érdekesebben, behatóbban és szebben senki sem tudja rajzolni, mint Seltmann. Mintha csak magunk előtt látnók a dohos és fülledt levegőjű szobácskákat, a melyekben a fóliánsok fölött görnyednek a bócherek ránczbaszedett homlokkal és hosszú pipaszárakkal. Megelevenednek a jesívák tipusai, a charifok és lamdenek, az egymással vitatkozó ifjak, akiknek legnagyobb lelki örömük volt egy „nehéz Rambamot” kifürkészni és azután a nehézségeket elsimítani, no meg nagy ritkán virradatig kalábriászozni. Seltmann ez évi életképeiről sem lehet röviden szólni. Három különböző bócher alakot állít elénk, élénken festi a halóchó-toszefósz hatását a jesívában, az előadását és a vele járó viaskodást a templomban, ecseteli a bócherek ignorancziáját, mindenben, ami nem talmud. Az „elátkozott doktora” ép oly élő, valódi, mint a Teitelbaum, az ujhelyi pap, vagy Jaszele Krecsenyeff, aki még kalibrászozni sem akar a pose jiszroel íróival, - ami az életképek sikerült point d’honneurje. Valóban kár volna, ha Seltmann nem írná azt meg, amire ő van egyedül hivatva, úgy ismerete, mint humora révén, t. i. a bócher életet, mert ebben van zsidó népélet, amely amúgy is lassan elszenderül. Seltmann irodalmiasságát elismerő szavak olvashatóak A Hét című politikai és irodalmi szemle egyik számában:
De valósággal ékessége e könyvnek (IMIT 1898.) a hódmezővásárhelyi zsidó pap: Seltmann Lajos „Életképei.” A jesívák, a régi szabású zsidó papiskolák leírását kezdte meg bennük a Almanach 1895-iki kötetében s ezt folytatja most is. Alig tudom megmondani irodalmi, vagy folklorei értékre különbek-e ezek az igénytelen kedvességgel odavetett vázlatok, melyekben az istenes tudományokba merült középkor e csökevény karikatúráinak s a magyar, a zsidó, a német és a lengyel hatások elegyülésének e hű, intelligens, és gyakran művészi megrajzolásánál még értékesebbek annak a megírása, hogy egy-egy ilyen jesiva-bócher (zsidó theologus) a maga lelkében egy pár esztendő alatt, mint teszi meg az utat a legsötétebb középkorból a legújabb újkorig, sőt gyakrabban, mint hinnék, a fin de siécle-ig. Maga a hódmezővásárhelyi pap, ahogy ez írásaiból megösmerszik, végtelenül derék és kedves úri ember lehet.
Seltmann Lajos nemcsak a történetmesélős stílusával kápráztatja el olvasóit, nemcsak egy témára vetítve ismeri a szent iratokat. 1897-ben megjelent cikke a - korábbi kettőhöz képest legalábbis – igen tudományosnak mondható. Rengeteg megszívlelendő tanácsot olvastam ki magamnak belőle. Ha rajtam múlna, mindenkinek kötelezővé tenném az ezen való elmélkedést, de persze ezt nem tehetem. Nem marad más, minthogy nagy tisztelettel ajánljam mindenkinek.
Publikációjának címe: Az arany borjú és a zsidóság. Nem a régi történet prédikációs változata ez, inkább tudományos. Nem valami érthetetlen blabla, hanem jól megszerkesztett, átgondolt és emészthető gondolatsor került ki a keze alól. Vizsgálódásának célja: Minő állást foglal el a zsidóság, a zsidó vallás a materializmussal szemben. Az ok pedig, amiért ezzel foglalkozik egy vád, amit olvasott: Igaz, hogy egy Istent imádnak, de ez nem az ég istene, hanem a földön lévő arany borjú, melyet szívvel-lélekkel imádnak. A zsidók istenítik a pénzt és megvetik az élet eszményeit.
Jogosan és logikusan teszi fel a kérdést: Nem vethetnénk-e véget a sok ezer éves nyomorúságnak, ha nem hevülne lelkünk az isteniért, az eszményiségért? Hiszen elég víz van arra nézve, hogy az összes zsidókat meg lehessen keresztelni! Ezzel elmerülnénk a népek összetételében, hamar elvesznők Izrael testi és lelki vonásait, és vége lenne a hosszú agóniának.
Seltmann először megpróbál határvonalat húzni a szerzési ösztön és a materializmus közé. Már a teremtéstörténetben kapott parancsot az ember: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen! Nektek adok az egész föld színén minden maghozó növényt…” Azt mondja, hogy ezek a szavak az embernek feladatává teszik a tulajdonra való törekvést. Tehát, az emberrel veleszületett tulajdonsága a birtoklás és az arra való igyekezet éppúgy, mint az élet- és létfenntartás. Egyszerű példát ad: Már a gyermek is utána nyúl a közelében lévő tárgynak, ha megfogta, nem akarja elereszteni. Idéz előbb a Szentírásból, majd a Talmudból. Elmondja, hogy van a gazdagságnak pozitív oldala, és beszél a negatívról is bőven. Felhívja a figyelmünket arra, hogy nem a vagyon a baj, hanem az, ha rosszul használják fel. Sőt, véleménye szerint: A vagyonra való törekvésben nincs semmi rossz sem, ha az nem a becsületesség és erkölcsösség rovására történik. Tisztázza a materializmus fogalmát: Materializmus alatt tehát nem a normális, hanem a fokozott szerzési ösztönt kell értenünk, mely úgy gyökerében, mint hatására nézve erős ellenmondásban áll az erkölcsi törvénnyel. A materializmus a gazdagságnak az emberiség boldogságára nézve való túlbecsülése. Abból a nézetből ered, hogy a gazdagság nemcsak legkitűnőbb, de egyetlen forrása az emberi boldogságnak, s hogy a boldogság s a gazdagság egybevágó fogalmak.
Elérkezett tanulmányában ahhoz a ponthoz, amikor sorban megvizsgálja, és először bibliai igékkel, majd talmudi szakaszokkal megvilágítja, hogy a zsidóság hogyan gondolkozik a gazdagságról, hogyan vélekedik a gazdagság-boldogság kapcsolatáról, és végül hogyan ítéli meg a gazdagságra, a vagyonra való mértéktelen törekvést.
A Biblia konkrétan elénk adja, hogy mi a helyes. Jó a gazdagság, egyáltalán nem ítéli el, hiszen az Ősatyák is igen tehetősek voltak, de becsesebb az istenfélelem, a jó hírnév, a bölcsesség. Ugyanakkor nem abszolút jó a gazdagság, mert van, amikor szerencsétlenséget hoz a tulajdonosának. Néha a gazdagság, a jobbmód nem használ feltétlenül a rokoni kapcsolatoknak. Így történt ez Ábrahám és Lót esetében is. Segít felismerni az olvasónak azt, hogy a pénz lehet cél, és ugyanakkor lehet eszköz is. Felmutatja mindkettőt, de az egyéni döntés az olvasóé marad. Teológiailag is remek munkát végzett Seltmann Lajos. Mielőtt kezdtük volna azt hinni, hogy csak elbeszélésekben remekel, nem hagyja elfeledtetni velünk azt sem, hogy ő Isten embere, egy pap, és - így jónéhány év távlatában, már nem tilthatja meg az elismerést – kiváló írásmagyarázó, mindemellett pedig egyszerű, világos és könnyen érthető. Hasznos olvasmány ez laikusoknak és gyakorló lelkészeknek egyaránt.
Nagyon megfogott engem az egyik talmudi történet, amit elénk ad. Egy embernek volt három barátja. Az elsőt nagyon szerette, a másikat már kevésbé, és a harmadikat csak éppen hogy. Történt egyszer, hogy a király hivatta ezt az embert, és nagyon úgy tűnt, hogy nem ússza meg a dolgot börtön nélkül. Hívta az első barátját, hogy tanúskodjon mellette, de az nem ment. Majd hívta a második barátját, aki ugyan elment, de a királyhoz már nem ment vele. Arra kényszerült, hogy a harmadik barátját hívja el segítségének. Ez pedig el is ment vele. A három barát pedig: az első a pénz, amely otthagyja az embert a halál napján. A második a rokonság, amely elkíséri, de csak a sírig. A harmadik pedig a jámborság. Ez utóbbi pedig közbenjárója az embernek az Örökkévaló előtt.
Minthogy Isten az egész világot tartja, az embereket is, minden testükkel egyetemben, mire való az, hogy az ember mértéktelen gonddal terhelje magát s agyongyötörje egészségét az aranyért és ezüstért? A választ mindenkinek, magának kell megadni. És bár a kérdést Seltmann rabbi teszi fel, a válasz csakis Istenre tartozik.
Nagyon hálás vagyok azért, hogy megismerhettem írásait, és bár fizikailag ő már rég nincs közöttünk - ha élne, most lenne 154 éves - egy azonban biztos: összebarátkoztam ezzel az öreg talmudtudós rabbival, és tudom, hogy jó barátok lettünk. Talán korábban egy ember sem nevetett annyit a könyvtárban, mint én.
Talán ha egyszer szánna valaki művei újranyomására egy kis erőt és némi pénzt, akkor azt gondolom, hogy Seltmann rabbi másnak is szerezhetne kellemes perceket. Sajnos írásai nem fénymásolhatóak a könyvtárakban, mert ötven évnél régebbiek. Abban bízok, hogy talán ezzel a kis férccel elindulhat valami. Talán éppen ezért, egy Hódmezővásárhelyről elszármazott, egy tehetősebb hitközség - ha van ilyen - vagy valami elképesztő csoda révén megtörténhet az, ha kevés példányban is, de kiadnák írásait, vagy abból legalább ma is hiánypótló főművét újra. Persze tudom, ez álom, mert nagyon sok kincs rejtőzik eltemetve és szétmállásra ítélve a könyvtárak porosodó polcain. Mégis, ha ennek ellenére így történik, akkor mondhatjuk talán, hogy méltó utódai, fiai, neveltjei, földijei, követői vagyunk Seltmann Lajosnak.
László József:
Régi újvárosi gazdaház telke volt egykor a Tuhutum utcai zsidótemető. Hosszú kőkerítése és nagy portája alkalmassá tette, hogy a vásárhelyi zsidók végső nyughelye legyen. Noha a zsidó gondolkodás nem tekinti a temetést végső útnak; a temetőt Béász háhájim-nak, azaz az „élet házának” nevezi. (Gyermekkoromban édesanyámmal sokat jártunk ide ki. Virágot ültettünk anyai nagyapám, néhai Deutsch Fülöp sírjára. Sírkövén két áldó kéz emlékeztetett a napi ősökre. Szinte köré települtek későbbi halottaink. Aranka nagynéném, aki súlyos veseelégtelenséggel már csak szinte meghalni tért nagyanyám házába. Később is szaporodtak a sírok. A deportálást megjárt nagyanyám 83 évesen, 1950-ben halt meg. Jelképesen felvésettük az 1945 márciusában Strasshofban elhunyt édesapám nevét is. Hosszabb szünet után drága édesanyám, nővérem és sógorom követték a holtakat a halottként is élők házába. Ennyi a közvetlen személyes emlék.
* * *
A temetőkapun belépve mindjárt balra a hitközség tudós főrabbija, dr. Seltmann Lajos pihen. Sírkövére fia, a nagy tudású lexikonszerkesztő, Seltmann Rezső tanár vésetett, időmértékes formában, emlékező emlékeztetést:
Félszáz esztendőn hirdettem a vigaszos igét.
Hantok alól cseng már könnyfeledő vigaszom:
Gyermekeim, híveim, hív hitvesem és unokám,
Hantnak ölén túl dús mennyei béke ölel.
A főrabbi jeles talmudtudós volt. Cikkei és tanulmányai jelentek meg a Magyar Zsidó Szemlében. Útirajzainak és kisebb leírásainak szépirodalmi stílusa is figyelemre méltó.
Mellette fia, dr. Seltmann Rezső, társadalomtudományi író pihen. Főmunkatársa volt a Révay Nagy Lexikonnak és az Ujvári Péter szerkesztette Magyar Zsidó Lexikonnak.
Dr. Deutsch Béla neve ismerős a vásárhelyiek körében. Ősz hajú, enyhén görnyedt testtartású, raccsolva beszélő orvos volt, de hangjának nyugalmat sugalló tónusa ott cseng sok vásárhelyi ember fülében. Jól képzett belgyógyász és kiváló ember volt. Németh László Égető Eszter című regényében az ő alakját is felhasználta Klein doktor megformálásában. Mi maradt utána? Egytucatnyi szakközlemény, a betegei hálás emlékezése és a sírján mindig egy csokor friss virág.
A temetőben pihen Makai Ödön, József Attila sógora, József Jolán majd József Etel férje, a Makai fiúk édesapja. Az ő révén töltött Vásárhelyen Attila sok kedves hetet, hónapot a Szentesi utcai és az Ady Endre utcai Makai-házban.
A Fülöp család sírköve elüt a többitől. Ilyen, szív alakú sírkövek a Dunántúlon, a balatonudvari temetőben találhatók. A kő itt kettős jelkép: a halott kővé vált szíve és a hozzátartozók megkövesedett gyásza.
A Beregi család méreteiben impozáns sírboltja, fekete márvány alapon aranyozott betűkkel jelzi az itt nyugvók neveit. Archaizáló görög oszlopok és timpanont idéző háromszög jelzi az egykori gazdag kereskedő család emlékét.
Természetesen vannak szegényebb, elhagyatottabb sírok, dúsan benőve fűvel és más növényi vegetációval. A héber betűs felirat már alig olvasható rajtuk. A kőbe vésett nevek már szinte kibogozhatatlanok. A temető túlsó szélén a múlt századi pestisjárvány áldozatai nyugszanak. Emléküket a külön épített faépület – egykori ravatalozó – jelzi, és néhány besüppedt, megroggyant sírkő.
* * *
Lábunk alatt csikordul a kavics. Halkan suttog a hulló levelek nesze. A szó is csendesebb, mint máskor. Ne zavarjuk a holtak álmát! S gyűlik a föld alatti sereg. Hozzátartozók és esetleges haragosok feküsznek békésen egymás mellett, megbékélve a halál ölében, de az élet házában.
Emléküket őrizze az idő és az életben lévők emlékezete.
(Új Élet, 1999. április 15.)
László József:
Újjászentelték a hódmezővásárhelyi imaházat. Az egykori zsidó elemi iskola két tanterméből alakult az imaterem. A hír nyomán régi emlékek elevenednek fel.
A Szeremlei utcai földszintes ház jobb szárnyában kapott helyet a két tanterem. Az első két osztályt Havas Hajnal tanítónő oktatta. Pedáns, kimért, módszeresen tanító pedagógus volt. Bizonyos tartózkodás jellemezte. A harmadikosokat, negyedikeseket Gruber László tanító vezette be a tudomány alapjainak rejtelmeibe. Vidám, közvetlen modorú, széles látókörű, művelt, humánus ember volt. Olyan alapokat nyújtott, hogy a középiskolai tanulmányaink során is tudtuk magyarázatát kamatoztatni.
A formális, lexikális képzés mellett nevelő célzatú irodalom- és történelemóráit példaértékűnek tartom. Gruber tanító úr egyéni önművelésből is példát mutatott: 1945 után középiskolai tanári oklevelet szerzett. Később egyetemi oktatóként filmesztétikával foglalkozott.
Visszatérve óráira, meg kell említenem, hogy nála élt a tananyag. Mátyás udvaráról vagy Zrínyi kirohanásáról oly plasztikusan tudott beszélni, hogy mi csak ámultunk. Etikai koncepciójára csak egy mozzanatot mesélek el. 1941 tavaszán az akkori magyar miniszterelnök Teleki Pál öngyilkos lett. Az újságban pillanatnyi ideg-összeroppanás szerepelt. Gruber tanító úr – a Jugoszláviával történt barátsági szerződés kapcsán – az adott szó fontosságát hangoztatta. A kor színvonalának megfelelően nemzeti érzelmű és zsidó nevelés folyt. Mi egységében láttuk a zsidó kultúrát. Tudtuk kívülről a Himnuszt és a Szózatot, de eredeti nyelven, azaz héberül citáltuk Dávid zsoltárait is. Még gót betűs német könyvből tanultunk, s akkoriban tértünk át a héber betűk új, ma is használt ivrit kiejtésére.
Valamennyi vallás szellemi fókusza: a templom és az iskola. A vásárhelyi iskola színvonalasan teljesítette hivatását. Jól megtanította a műveltség alapjait. A sok memoriter csiszolta az észt. A német és a héber nyelvtan fejlesztette a logikus gondolkodást. Csak meghatottsággal tudok visszaemlékezni erre az iskolára. A magam pedagógiai gyakorlatában sokat használtam fel Gruber tanító úr módszereiből. Az egykori tanítványok – gondolom – ugyancsak jól kamatoztatták az itt nyert ismereteket. Mérnökök, kutatóorvosok, vegyészek, fizikusok bizonyíthatják ezt Sydneytől New Yorkig, Londontól Montreálig, Stockholmtól Jeruzsálemig.
A történelem sodra nem csupán az egykori diákokat bocsátotta a szélrózsa minden irányába, hanem lenyomatát otthagyta az épületen is. A két tanterem volt munkaszolgálatosok beszállásolási helye, ideiglenes imaterem, összegyűjtött és hazatérő zsidók szálláshelye. E sorok írója is töltött néhány napot a tanterem szalmazsákján, míg – visszatérve a családi házba be tudtunk költözni.
A két kiváló pedagógus ma már csak tanítványainak emlékeiben él, bizonyítván, hogy a szellemnek is van megmaradási törvénye.
(Új Élet, 2000. augusztus 1.)
László József:
(Újkígyós, 1894. szeptember 10. – Hódmezővásárhely, 1961. október 18.)
A vásárhelyi népnyelv bizalmaskodóan csak „kis Dájcs”-nak nevezte. Évtizedekig vezette a vásárhelyi kórház belgyógyászati osztályát. Alacsony termetű, kreol bőrű, hátrafésült, ősz hajú férfi volt. Finom metszésű, keskeny szájszéle egy-egy biztató mosolynál enyhén felrándult, csodálkozóan naiv szeme – mely elraktározta az élet borzalmait és derűjét is – szinte gyermekes ártatlansággal tekintett a világba. Könnyed, udvarias modor jellemezte. Ez társadalmi különbség nélkül kijárt valamennyi betegének. Csendes, halk, majdnem suttogóra fogott, enyhén raccsoló hangja megnyugtatta pácienseit.
Nem született a körtöltésen belül, de évtizedes gyógyító munkája e városhoz kötötte. Sokan ismerték, szerették, tisztelték. Személy szerint is lekötelezettjének érzem magam. 1944 első hónapjaiban súlyos vesegyulladással feküdtem. Kíméletlen diétával – szép szóval és rábeszéléssel – sikerült helyrehoznia. A júniusi „nagy utazás”-t így bírtam ki élve a szegedi téglagyár rekkenő szárítóitól, a zsúfolt és lezárt marhavagonok gőzölgő emberpáráján át a lágerig. Akkor még nem tudtam, hogy családomnak sikerül a hálából törlesztenie. Édesanyám a terezini láger kórházában takarított. Úgy április végén hozta a hírt, hogy Deutsch doktort látta a flekk-tífuszosok között. Teljes apátiába merülten feküdt a szalmazsákon bőrkesztyűt húzva kezére. Utolsó életösztönnel így próbált védekezni a terjedő tífusz ellen. Ismerősök segítségével sikerült kihozni a biztos halál torkából. Sikerült megmenteni az életnek. 1945 nyarán személyesen jött el hozzánk megköszönni az életmentő segítséget.
Orvosi hivatásának megszállottja volt. Ott ült gondterhelt arccal a betegágynál, jó szóval, biztatással – ma úgy mondanánk, verbális szuggesztióval – tetézni a gyógyszerhatást.
Láttam, mikor baráti körben, társas összejöveteleken félszegen kért elnézést és besietett a belosztályra, hogy ellenőrizze egy-egy súlyos betege állapotát. A hippokratészi eskü szövegét nemcsak megtartotta, hanem túlteljesítette. Tudásban, emberségben, odaadásban. Egyénisége valószerűvé teszi azt a feltevést, hogy Németh László Égető Eszter c. regényének Klein doktorát róla is mintázta: „A félig alázatos, félig titokzatos mosolyából, puha mozdulataiból, zömök kis törzse mellett állandóan ott lógó orvosi táskából fluidum ömlött köré, úgy, hogy az ember rögtön érezte rajt, hogy beavatottal van dolga… A halk, tartózkodó mondataiból mégis orvosi szuggesztió áradt: az ember kórtermet képzelt mögé, fehér köpenyes alakokat…”
Elkötelezetten humanista volt. Szegény betegeitől eleve nem fogadott el pénzt, sőt gyakran kifizette még az orvosság árát is. Nem gyűjtött vagyont. Kényelmes polgári lakás, nagy magánkönyvtár és egy kerékpár volt a tulajdona. Gyakran biciklin járt pácienseihez, csak az utolsó években fogadott taxit egy-egy súlyos és sürgős eset alkalmából. Hivatása közben érte utol a halál. Egy idős betegénél volt éppen, amikor a halálos kór rátámadt. A Petőfi utcai kis SZTK-ban már a beállt halált konstatálhatták.
Vallásos meggyőződését sohasem adta fel. Hitközségi elnökként is tevékenykedett. Nehéz időkben állt ezen a poszton. 1940-ben – a második zsidótörvény után – beiktató beszédében szenvedélyes hűséggel és líraisággal vallott hazaszeretetéről: „És ha én ezen a helyen a zsidóság célját szolgálom is, ez sohsem juthat ellentétbe azzal a szeretettel, melyet ezen ország iránt érzek, amelynek rögéhez az én elődeim haló pora is hozzákeverődött, melynek földjét az én hozzátartozóim vére is öntözte és nem juthat ellentétbe ennek a népnek a szeretetével sem, melynek zárt tömegei mellettünk vannak.”
Mindez illúzió volt? Nem hiszem. Az már a történelem fintora, hogy négy évvel később ott sápadt mellén a megbélyegzés csillaga. Júniusban pedig őt is bekísérték a zsidótemplomban kijelölt gyűjtőhelyre. Régi barátja és tisztelője, Beretzk Pál polgármester-helyettes a város fogatát bocsátotta rendelkezésére. A gesztus nagyúri és jó szándékú, ám az embertelenséget nem tartóztathatta fel. Az élet sokszor többet produkál, mint egy abszurd rendezői ötlet.
Temetésén ellepte a tömeg a Tuhutum utcai zsidótemetőt. Fürtökben lógtak a kerítések falán, sőt az utcán is sokan álltak. A gyászszertartás szónoka, a rabbi – több alkalommal maga is páciense volt – ékes szavakkal méltatta az igaz ember érdemeit:
„Láttam haldoklók betegágyánál a tehetetlenség összeszoruló érzésével. Láttam vergődő kétségbeesését egy-egy emberi élet elmúlásánál. Segített a szenvedők fájdalmán, gyámolította az öregeket. Ha a jövő orvosi fakultásain etikai tanszékek lesznek, meg kell emlékezniük a vásárhelyi Deutsch doktorról is.”
Mindig látni friss virágot a sírján. Úgy látszik, a hála érzése még nem veszett ki teljesen zaklatott korunk embereiből.
László József:
(Szigeti János: Tanulságként, ha új nemzedék jön)
A családtörténeti leírások korát éljük. Minden családtörténet mini-történelem. Pontosabban történelem alulnézetben. A nagy társadalmi átalakulás: háborúk és forradalmak elvont absztrakciók. Hatásuk egyéni lecsapódásukban válik egyedivé, átélhetővé, megrázóvá. A huszadik század bővelkedett sokkoló eseményekben. Devalvált emberi értékeket és személyiségeket. Kegyetlenül szedte áldozatait a frontokon, a hátországban és a koncentrációs táborokban.
A család ily körülmények között megszűnt elzárt szigetté válni. A kohéziós összetartó erő nem tudott gátat vetni a gyűlölködésnek és a kegyetlenségnek. A fohász és a panasz szava kevésnek bizonyult a fegyver és a puskatus ellenében.
Szigeti János: Tanulságként, ha új nemzedék jön című családtörténeti kötete Gärtner Róbert és Salgó László szerzőtársakkal együtt arra vállalkozott, hogy bemutassa három vásárhelyi, zsidó származású család huszadik századi történetét. Ez nem csupán családtörténet, hanem a város, a nemzet, és a közép-európai-zsidósors bemutatása. Nem önmagában zsidótörténet, hanem a huszadik század magyar története.
A családok leírásánál a szerzők szerencsésen egészítik ki egymást stílus tekintetében is. Szigeti János leírása pontos, adatoló, történetileg hiteles. Lábjegyzeteiben széleskörű, országos áttekintést sem nélkülöz. A felhasznált bőséges irodalomjegyzék támpontot nyújthat további kutatásokhoz.
Salgó László család-leírása szépírói erényeket csillogtat. Mini-portréi plasztikusak, láttatóak. Gondoljunk a két nagymama rajzára az édesapa életútjának markáns felvázolására, az édesanyához fűződő oldottabb kapcsolatra és annak továbbkísérő emlékére. Ha Salgó László nem közölt volna verseket, akkor is megállapíthatnánk, hogy lírai alkat. Érzelmi szemmel nézi a világot: a vásárhelyi tájat, a családot és általában az embereket. Egyénített jellemei jól tükrözik az általa ábrázolt szereplők testi és lelki habitusát. Jól alkalmazza az időváltást, gyakran szüremlik be a felnőttkor eseményeibe a gyerekkor naiv, kissé álmodozó világa. A külföldi utak, a hollandiai táj sem feledteti vele a vásárhelyi tanyák csendjét, a tarjáni utcák megbúvó házait, a mártélyi Tisza-part festők ihlette varázsát.
Gärtner Róbert írása tájékoztató jellegű. Hiteles és pontos, a családnak szóló szellemi hagyaték. „Ezek voltunk, így éltünk” mottót is lehetne alkalmazni rá. Nála is érződik a gyerekkor és a deportálás leírásánál a szembesülés a felnőtt ember társadalmi tapasztalataival. Bele tudja helyezni a maga és a családja sorsát a történelmi változások menetébe.
A bemutatott három család egymással rokon. Összetartóak és szolidárisak. A külső társadalmi hullámok megtörnek a Malom utcai családi ház kapujánál. A fiatalok a nagycsalád értékrendszerében életre szóló védelmet kapnak a külvilág vélt vagy valós sérelmei ellen.
A család-történetek általában emelkedő vagy hanyatló tendenciát mutatnak. A Szigeti, a Salgó és a Gärtner család életútjának emelkedését jelzi, hogy az egyik előd, Schweiger Mór negyvennyolcas honvédőrmester volt, Gärtner Róbert alezredessé vált, Salgó László pedig altábornaggyá.
A recenzens szerepében nehéz objektívnek maradni: Szigeti János tanítványom, barátom, később szellemi vitapartnerem lett. A szerző érdeklődése felölelte József Attila vásárhelyi éveit, a hitközség történetét a jelesebb papjait csakúgy, mint az olasz és dalmát műemlékeket és a velencei zsidó negyedet.
A kötet szereplőihez való szubjektív viszonyom érthető. A Malom-utcai lakásban magam is többször élvezhettem Ella néni vendégszeretetét, jóízű beszélgetést folytattam az idősebb Salgó Lászlóval. Emlékszem egyenes tartású, termetes alakjára, vastag szemöldökére, mély, férfias hangjára, tagolt beszédére.
Ott voltam Gärtner Robi csille-baleseténél a szegedi téglagyárban. Sokat évődtünk az elemi iskolában Schmolka Tomival.
Szigeti János nem csupán e kiadvánnyal lett ismertté. Városának, Hódmezővásárhelynek afféle szellemi mindenese, polihisztora, krónikása, a Malom-utcai tanszék egyszemélyes tanszék-vezetője, fiatal kutatók mentora. Ezen kívül a hatvannégy kockás sakkmező elismert mestere.
Érdeklődő szeretettel olvashatjuk a kiadványt. Három vásárhelyi család sorsán keresztül képet kaphatunk a város, az ország és a közép-európai embersors huszadik századi történetéről.
(Máyer Nyomda és Könyvkiadó, Hódmezővásárhely-Budapest, 2007.)
A bibliai világteremtés 5696. évfordulójára
Írta: Weisz Pál dr. főrabbi
Mikor a nyár, a kalászérlelő, eléri az őszt: az őszi erdőszélen minden kis virág fázva összebújik és riadt csodálattal néz fel a sárga-piroslombú fákra.”Életerdő mélyén méla zene szólal, muzsikál a halál sóhajos vonóval, muzsikál a fákon… A vonó siklása: sorsoknak hullása… színesen, dalosan örök elmúlásba hullnak a levelek… Őszi erdőszélen méla zene szólal, virág-szívek, levél-lelkek húrokat alkotnak, miken sorsokat penget, életet vagy halált egy sejtelmes nagy kéz… Nagy magas fák állnak, komor erős háttal, titkokat sóhajtva, ők ismerői, halk mesélői Isten nagyságának…
Őszi erdőszélen halk zeneszó szólal, játszik az elmúlás sóhajos vonóval… Ítélkezés folyik sorsok felett, öröm melódia kél itt a húrokból: pirosló-sárguló levelek halála, sóhajos elhullása, néma lehullása… Az őszi avarra, őszi erdőszélen, hullanak a virágok… Én úgy érzem, hogy az őszi erdőszél: a mi sorsunk. Sík mező, mit erdő szegélyez, emberi sors az, emberi élet, mi beleolvad az örök titokzatosságba. Sík mező, mit elnyel a sűrű, sötét erdő…
Ravatalos, nagy csönd takar el mindent, valami nagy rejtett bánat fogja át az egész tájat. Valami szörnyű nagy elementáris fájdalom sóhajt bele a zsoltárajkú csöndbe… Minden élő megrezzen, mert… ilyenkor ad a Természet számot Istennek – az őszi erdőszélen… Hosszú sorok mennek és elérünk mi is az erdőszélre, számot adni: mert tettünkért, életünkért felelősek vagyunk! Az ókori Kelet mítosza és a zsidóság elképzelése szerint is, ilyenkor, amikor színesen, halk sejtelmesen hullanak a levelek néma borongásba, őszi elmúlásba; őszi erdőszélre gyűjti az Úristen – kinek nagy neve legyen áldott – az emberi lelkeket számottevésre, ítélkezésre. És az erdő előtt levő napsugaras mező gyorsan megtelik lombtalan bokrokkal, bűnös tetteinkkel, rosszakaratunkkal – és ezek vádolnak; tagadni nem lehet… És a – lombtalan bokroknak alján, a számadás e napján, lelkünk minden szerény kis virágát, jóság-megvillanását, szeretet-mosolyát, összekeresgéljük, hogy védjen bennünket az erdőszélen… És felhangzik a világmindenséget végigharsonázó „Sófár”, a Kürt, amit megszólaltatnak zokogó sóhajok, ártatlanoknak kétségbeesésében elsírt könnyei…
Az őszi ég alatt ma három nagy bánat borong. Mezőknek, hegyeknek és anyaszíveknek bánata. És vádolnak a mezők, vádolnak a hegyek, - Vádolnak: szomszédokat, kik óriási hadcsapatokkal árasztották el a védtelen ország területét és kíméletlenül taposták szét az ezredéves hazájának földjét szántó földműves verejtékkel ápolt vetéseit és fosztották meg a kereskedőt nehezen szerzett vagyonától, az iparost a keze szerzeményétől. Vádolnak: féktelen becsvággyal és mohó országhódítással karöltve járó jogtalanságot és igazságtalanságot. – Vádolnak a mezők, napsugaras rétek, mert Isten azért adta őket az embernek, nekünk, hogy magot vessünk, aminek termése is lesz, jóságot, szeretetet, - de az ember gyomot vet és bánatot arat. – És vádolnak a hegyek, mert Isten az embernek adta hegyek, szirtek erős ércét, hogy szerszámot készítsen belőle, mivel az életet, a fejlődést munkálja, - és ahelyett az ember fegyvert kovácsol, amivel nemzetek: emberek embert ölnek, életet pusztítanak. – És halkan sír az anyák, anyáink bánata. Emberek vagyunk, Istennek egyforma gyermekei és nincs különbség ember és ember között. Az édesanyák szemében királyfiak vagyunk, de csak anyánk tudja, hogy jót-szépet akarunk, hogy királyfiak vagyunk: és ez az anyáknak keserű bánata: miért nem tudja a sok ember, a sok királyfi egymást úgy látni, ahogy anyjuk látja őket, jónak, nemesnek, jót-akarónak? Miért van az, hogy a gyűlölet halálszagú mocsárja tengerré nőtt és vízözönt csinált, emberfülekbe zúgta, orgonálta vadító, bűnös szörny-szimfóniáját s szívekbe plántált förtelmes hínárt? Miért nem tudja a másik ember rólunk, amiként anyánk tudja, hogy emberek vagyunk? Ha gyűlölünk: egymásban önmagunkat gyűlöljük, mert egy test, egy vér vagyunk, közös nagy tenger csöppjei vagyunk! Testvér! ha arcod eddig vad dühtől vereslett, csontos ököllel verd bűnbánó melled, hiába Testvér, emberek vagyunk!
És elvonulnak a minden korok, letűnt századok örökéletű, mindig visszatérő, ismétlődő bűnei. Elmúlt idők romboló hangjait, háborgó indulatait játszatja olykor valami rejtelmes nagy hatalom és egyes embereket, nemzeteket megejtenek a régi bűnök. A romboló rosszindulat falat emel ember és ember közé és minden időben új nevet vesz fel, hogy ne ismerjék fel, hogy ne ismerjék meg, de véres tettei nyomán az ördögkarom mindig kilátszik és nyomában mindig sírás kél és temető telik; hantok emelkednek, családok pusztulnak, jóságot temetnek, vérkönnyet zokognak…
És vádak zuhognak, sóhajok kelnek, jeges, hideg ítéletek hangzanak az őszi erdőszélen… sorsunknak határán… És az ítélkezésnek végén, ahol találkozik élet és halál, az őszi erdőszélen egy titokzatos ködalak emelkedik, mely a földtől az égig ér, az Életnek sejtelmes nagy vándora, egy nagy kéz, a Jóság, mely folyton ad és akik ezt látták, vagy látják, soha boldogtalanok nem lesznek; azok a bízók, a megelégedettek. – De az út hozzá nehéz és göröngyös, a mások megértésén, szenvedélyek leküzdésén, önzetlenségen, családiasságon, hazafiságon, vallásosságon, hiten, Istenen át vezet!
A Jóság parancsa: teremteni, dolgozni, adni! Az Élet adatott, hogy teremts! Az időnek napjai, hogy gyűjts! A lélek, hogy adakozz! Teremts, hogy legyen mit gyűjtened! Gyűjts, hogy legyen mit adnod!
Testvér! A Haza csonkjain, vágyaid roncsain ezt jegyezd meg magadnak most, mielőtt neki megyünk a télnek… most: az ősszel… És akkor megláthatod, hogy az őszre jön új tavasz, lehulló falevél helyett új rügyfakadás… A mai világ helyén egy új világ: a Biblia világa…
… Őszi erdőszélen, elmúlásnak mentén, a ma bajai és gondjai mellett, új élet kél a romok felett, - ha cselekszünk, hiszünk, remélünk és várunk: a jóságban, az isteni örök igazságban!
Megjelent: Vásárhelyi Reggeli Újság,1935. szeptember 28. 3. p.
A zsinagóga előcsarnokában elhelyezett márványkoporsó héber versét írta és magyarra fordította dr. Fränkel Jenő:
Templomunknak kapui sokáig zárva álltak,
Nem hallszott mögöttük hívek zsolozsmája,
Izrael javai mind prédává váltak,
Kesergéssé torzult szívünk imádsága.
Otthonunkból elvitt a gaz lelketlenség!
Betegek és gyengék, kisdedek és vének,
Erősekkel együtt sírjukat ott lelték,
Vagy még sír sem jutott fáradt tetemüknek.
Kevesen tértünk meg, sebhedett a lelkünk.
Fájó vesztésektől szívünk mélye vérzik.
Mégis a jövőért munkálkodni kezdünk,
Munkánk sikerei emléküket őrzik.
Hirdessék e táblák vértanú voltukat,
Őrizzék emlékük míg zsidó utód él!
Mi pedig e helyen elsírjuk gyászunkat,
Fohászkodunk lelkük békés nyugalmáér’.
tanító, honvéd főhadnagy
(Prerau (Morvaország) 1812 – Hódmezővásárhely, 1849)
A szakirodalom, így Bernstein Béla, Silberstein Adolf vásárhelyi honvédtisztként említik. Előbb Morvaországban volt tanító, majd Magyarországra költözött. Kossuth Lajos 1848. őszén, az alföldi toborzó útján, október 3-án Hódmezővásárhelyen, másnap Szegeden lelkesítő szónoklatot tartott, és ennek hatására sok helyen a zsidó hitközség tanítói is beálltak a nemzetőrségbe vagy a honvédseregbe. A vásárhelyi zsidó lakosok közül negyven nemzetőrt lajstromoztak, számarányukhoz képest jóval többet. A legfiatalabb 23 éves, a legidősebb 59 éves volt. A honvédseregben hárman tisztként, hárman őrmesterként, ketten tizedesként, öten közhonvédként szolgáltak. Brück Mózes a szabadságharc kitörésekor önkéntes Nagybecskereken (Zrenjanin, Szerbia). Rövidesen főhadnaggyá léptették elő. A dél-magyarországi hadszíntéren esett el. 1849-ben katonai pompával temették el a hódmezővásárhelyi zsidó temetőben.
A zsidó reformmozgalomnak is jelentékeny híveként ismeretes, s a modern zsidó irodalom úttörői közé tartozott.
Főbb művei:
Die Reform das Judentums (A zsidóság reformja).
Rabbinische Ceremonial – Gabräuche (Rabinikus szertartási szokások).
Phamisäriche Volkssitten und Ritualien (Ünnepek, népszokások és ritusok).
Szinyei József csupán a „Der Mosaische Gesetzcodax. Ofen, 1847” című munkáját említi, életrajzi adatokat nem közöl róla.
Irodalom:
Bernstein Béla: A negyvennyolcas szabadságharc és a zsidók. Tábor-kiadás, 1939. 220. p. Zsidó lexikon. Szerk.: Ujvári Péter. Budapest, 1939. 148. p.
Dr. Silberstein Adolf: Hódmezővásárhelyi zsidók. H. 1943.
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. 1. köt. 1891. 1366. p.
kántortanító, középiskolai tanár, egyetemi oktató
(Bodrogszerdahely, 1909. november 17. – Szeged, 1987. október 20.)
Édesapja Gruber Izsó MÁV tisztviselő, édesanyja Apfelweig Amália. Az 1921-ben megnyílt nyolc-évfolyamos Debreceni Zsidó Reálgimnázium diákjaként 1929. június 17-21. között érettségizett. Utána Frankfurt am Mainban tanult énekelni, s közben Németországban munkát vállalt. Egy év után hazajött, s beiratkozott a Tanítóképzőbe, ahol kántortanítói oklevelet szerzett.
A hódmezővásárhelyi izr. hitközség 1934. szeptember 22-i közgyűlése úgy határozott, hogy a helyi izraelita elemi népiskolába 1934. október 1-jétől 1935. június 30-ig terjedő iskolai évre – próbaidőre – megbízza a kántortanítói teendők ellátásával. Ezen felül a főkántori, előimádkozói, karvezetői teendőknek is eleget tett. A hitközség iskolája ekkor már csak két tanerős volt. Havas Hajnallal együtt 60 diákot tanítottak. A nagyszerű pedagógiai érzékkel rendelkező kántortanító közel másfél évtizedig oktatott-nevelt a vásárhelyi zsidóiskolában, s látta el a főkántori teendőket. Hihetetlen türelemmel tanította többek között a héber nyelvet. Bevezette a szolmizálást, később Kodály- és Bartók-kórusokat énekeltetett az énekkarral. A Vészkorszakban többször behívták munkaszolgálatra. 1945 elején nyugatra vezényelték a századukat. 1945. március 29-én sikerült megszöknie a deutschkreutzi (Németország) körletből. Sopronban, a dominikánus szerzetesek rendházában talált menedéket. A második világháború után „iskolaotthonos” jelleggel működött a vásárhelyi zsidóiskola, amelyet 1948. június 16-val államosítottak. Ezzel lezárult a zsidó oktatási intézet valamivel több, mint 100 éve. 1949. augusztus 17-én szerezte meg magyar-történelem és ének szakos tanári oklevelét a Szegedi Pedagógiai Főiskolán. Az 1949/1950-es tanévben került a Hódmezővásárhelyi Állami Tanítóképző és Gyakorló Általános Iskolájába. Tanárként és körzeti iskolai szakfelügyelőként dolgozott, ugyanakkor kórust vezetett. Ellátta az izr. hitközségi jegyző feladatát is. Nagyon fontosnak tartotta a magyar népdalok megismertetését. Iskolája énekkarán kívül az akkori Közgazdasági Gimnázium kórusát is vezette. Közben tovább képezte magát. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett. Dolgozott a Csongrád megyei Tanács Művelődésügyi Osztályán, mint tanulmányi felügyelő, majd pályafutása a Szegedi Pedagógiai Főiskolára vezetett, ahol a Tanulmányi Osztályt irányította. Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején közbenjárt, hogy a karhatalom a tüntető hallgatókkal szemben ne alkalmazzon erőszakot. Október 29-én megszervezte a főiskolai hallgatók tömeges hazautazását.
A főiskola beiskolázási körzetéhez tartozó városi és megyei vezetőkhöz folyamodott a hazautazók biztonságáért. 1957-ben lett a Szegedi Tudományegyetem rektori hivatalának vezetője, majd a Neveléstudományi Tanszék adjunktusa. 1957-ben jelent meg a Szegedi Fiatalok Antológiája (szerk.: Király István, Kiss Lajos). A tíz éves jubileumon emlékműsort mutattak be, amelynek összeállításában oroszlánrészt vállalt. A Szegedi Zenebarátok Kórusának elnökeként, a Collegium Artium-sorozatok alapítójaként, vezetőjeként és még sorolhatnánk, sokoldalúan írta be nevét Szeged kulturális életének aranykönyvébe. Életpályáját, munkásságát lásd: Szigeti János: A zsidóiskolától az egyetemi katedráig című tanulmányát.
Irodalom:
Szigeti János: Gruber László emlékezete. = A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság 2001/2002. évkönyve. Budapest, 2003. p.: 54-59. (Klny.-ban is).
Nagy István: „… a fiatal szívek forradalma.” A Szegedi Pedagógiai Főiskolások 1956-ban. Szeged, 2005.
Yitzhak Kashti: Longing for Mignon. Israel, 2001.
Yitzhak Kashti: One Hundred Years of a Jewish School in Hungari 1841-1948. Ramot-Tel Aviv University.
tanítónő
(1893. január 6. - ?)
A sors különös szeszélye, hogy a pedagógus személyiségformáló és tudáshalmozó törekvése háttérbe szorul immár több mint egy emberöltő elteltével. Pláne, ha a tanítványok jórésze is eltávozott e földi világból. Feledésbe merült egyéniségük, hitvallásuk, szokásuk, álmaik. A diákcsínyek viszont örökéletűek, és időnként ismétlődnek. Tűnődjünk most el egy vidéki, zsidóiskolai tanerő küzdelmes életének mozaikszerű darabjain. A második nagy világégés, a Vészkorszak elpusztította, elsodorta azokat, akik talán emlékezni tudnának rá. A szétszórattatás mára már csak halvány emlékkép csupán.
Havas Hajnal tanítói oklevelét 1912. június 23-án szerezte. Szolgálati idejének kezdete 1926. október 26. A Hódmezővásárhelyi Izr. Elemi Népiskolában leghosszabb ideig ő működött. Rendkívül pontos, pedáns, szigorú nevelőnek ismerték. A korabeli fényképek arról tanúskodnak, hogy bár választékosan öltözött, de inkább ragaszkodott a konzervatív ízléshez. Aligha sértjük pedagógus identitását, ha eláruljuk, hogy fegyelmezési kelléktárából és csak ritkán használt, jobb belátásra serkentő metódusából nem hiányoztak az un. „körmösök”. A Vészkorszak idején, 1944. június 16-án a szegedi téglagyárba, majd Strasshofba deportálták, ahonnan 1945. május 7-én tért vissza. 1947. szeptember 18-án városunkból a szegedi izr. általános iskolába helyezték.
Ma: zeneiskola, Szt. István tér 2.
A 19. században, de még a 20. század első negyedében a Szabadság tér és a környező utcák megőrizték a zsidó beköltözés emlékeit. A korabeli helynevek beszédes bizonyítékai ennek. A mezővárosban a zsidók legkészségesebb pártfogója a Károlyi-uradalom volt. Az ún. zsidó kocsma a Mózes utca és a Vásártér sarkán az 1820-as években épült uradalmi épületben nyitott ki. Az ingatlant a zsidók bérelték. A hagyomány szerint itt rendezték be első imaházukat, és itt működött a sakter, aki az állatokat rituális előírás szerint vágta le. Az utcanév napjainkra fennmaradt, de az épületet az 1920-30-as években lebontották. Beregi Lajos második elnöki ciklusára (1891-1910) esett a hitközségi székház felépítése. Bauer Henriket bízta meg a hitközségi építőbizottság a tervrajzok elkészítésével. Petrecz Pál és fiai vállalkozásában épült fel a székház. Petreczék építették a Wlasits (ma: Vöröskereszt) utcai 3 tantermes katolikus elemi iskolát és a katolikus plébánia házát is. A hitközségi székház helyén olajütő malom állott. Később, 1886-ban Steiner Miksa kávéháza és bormérése is ide datálódik. A zsinagóga, a Kispiac tér (ma: Kálvin János tér) és a zsidó elemi népiskola (Szeremlei u.) által közrefogott terület a helyi zsidóközösség centrumának, vallási, gazdasági és kulturális központjának számított. Az alapkő letételének dátuma: 1893. május 4. A munkálatok a következő évben fejeződtek be. Az építkezés költségeit a tehetősebb hitközségi tagok váltófedezetére felvett kölcsönökből fedezték. A Chevra Kadisa (Szentegylet) és a Nőegylet is nyújtott kamatmentes kölcsönt. A Takarékpénztártól 35 éves törlesztésre hitelt vettek föl. Az egyemeletes székház földszintjén Kun Miksa vendéglője nyílt meg, míg emeletét szállodának, tisztviselői lakásoknak, irodának használták. Az impozáns díszterembe a hitközség közgyűlése, nőegylete városszerte kedvelt vallási és kulturális rendezvényeket szervezett.
Kiss József (1843-1921) költészetére emlékeztek; előadást tartott itt dr. Patai József (1882-1953), a Múlt és Jövő irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője; Zsolt Béla (1895-1949) költő; Ascher Oszkár (1897-1965) előadóművész és Hont Ferenc (1907-1979) rendező. A köznyelv az épületet zsidó kávéházként, de Lloyd-ként is emlegette. A huszadik század viharos évtizedeiben különféle funkciót töltött be az épület. Viszont nem lehet elvitatni tőle az irodalmi és művészeti emlékhely megjelölést. József Attila nevezetes előadásának, amelyet a Központi Kávéház emeleti nagytermében hangzott el, igen jelentős sajtóvisszhangja volt. A Hetivásár – Hétfői Újság így hirdette az 1932. december 12-iki számában az előadást: Szerdán (december 14-én) rendezi az izraelita hitközség kultúrcsoportja a legközelebbi estjét. A program nagy eseménye József Attilának, a legfiatalabb magyar költőnemzedék kiemelkedő egyéniségének előadása a magyar költészet főbb irányairól…” Dr. Székely István (1901-1944) ügyvéd mutatta be a költőt a közönségnek. Erdei István (1904-1987) a Vásárhelyi Reggeli Újság hasábjain kommentálta a kortárs magyar irodalomról szóló József Attila előadást.
Városunkban az állami zeneoktatás 1953 októberében a Károlyi-ház egy részében kezdődött meg. Az egykori hitközségi székházba 1957-ben költözött. A nagyobb szabású felújítás 1966. február 19-én fejeződött be. 1953-tól 1964-ig a földszint egy részét az Úttörőház birtokolta. Jelenleg teljes egészében a Péczely Attila Zeneiskola rendelkezésére áll az épület.
Irodalom:
Dr. Silberstein Adolf: Hódmezővásárhelyi zsidók. 1943.
A hódmezővásárhelyi Állami Zeneiskola negyedszázada 1953-1978. Összeállította Felletár
Béla, Lázár Imre, Szalay Györgyné.
Dr. Bodnár Béla: Hódmezővásárhelynek és környékének földrajzi nevei. Tanulmányok
Csongrád megye történetéből. VII. Szeged, 1983.
Csongrád megye építészeti emlékei. Szerk. Tóth Ferenc. Szeged, 2000.
Földvári László: Vásárhelyi vendéglők, kocsmák, cukrászdák története. Szerzői kiadás,
Hódmezővásárhely, 2005.
Kőszegfalvi Ferenc – Szigeti János: „Én, József Attila, itt vagyok… A költő vásárhelyi világa.
Vásárhelyi téka 16. Hódmezővásárhely-Budapest, Máyer Nyomda és Könyvkiadó, 2005.
igazgató – tanító
/Nagykanizsa, 1865. – Hódmezővásárhely, 1941. január 17.)
A család Morvaországból, Brünnből (ma Brno) került Zalába. Édesapja a közös hadseregben katonaideje alatt fegyvermesteri szolgálatot látott el, majd leszerelése után a Somogy megyei berzencei Festetics-uradalomban lett főgépész, majd Nagykanizsán mérleggyárat alapított. Édesanyja Steiner Franciska. A csurgói állami tanítóképzőt 1885-ben végezte el. A tanítói oklevél megszerzése után Libetbányán (ma L’abiztovā, Szlovákia) tanított, majd a Frim-féle országos Gyógypedagógiai Nevelőintézet főtanítója lett. Az intézet névadója Frim Jakab (1852-1919), akitől ered a gyógypedagógiai kifejezés. Városunkba kerülése előtt négy évig a bátorkeszi (1902-1948-ig Bátorové Kesy, ma Vojnice) zsidó iskolában vezértanítóként működött. 1892-ben feleségül vette a bátorkeszi Hartmann Antóniát. Két gyermekük született. 1893. június 19-én a vásárhelyi zsidó elemi népiskola pályázatára ötven aspiráns közül választották meg.
Az 1895-96.-iki tanévben a Nap utca 3. számú (ma Szeremlei u.) iskolaépületben öt tanteremben folyt a tanítás. Kemény Simon igazgató-tanító irányítása alatt a tanszemélyzet öt képesített tanítóból, egy nyugdíjasból és egy szabadságolt tanítónőből állt. A központi tanterveket a helyi viszonyoknak megfelelően alkalmazták.
1895-ben a város tanácsának felkérésére a hitközség és az iskola történetét írja meg. Az adatokat készségesen bocsátotta Szeremlei Sámuel ötkötetes várostörténeti monográfiája rendelkezésére. Kemény Simon A Hódmezővásárhelyi Izr. Népiskola története c. munkája 1896-ban jelent meg. A korszerű iskolai értesítők 1910-ig láttak napvilágot, kerültek ki a nyomdából, és többek között minden növendék megkapta.
Dr. Silberstein Adolf 1943-ban publikált munkájában gyakorta utalt Kemény Simon kéziratos A Hódmezővásárhelyi hitközség története című forrásértékű tanulmányára.
Igazgatása alatt virágzott az iskola. Az 1899-1900-ik tanévben 93 fiú és 66 leány iratkozott be a négy osztályba. Jelentősen bővült az ifjúsági és a tanítói könyvtár. Az iskolai alapítványok kamataiból segélyezték a szegénysorsú növendékeket.
Írásai jelentek meg korabeli pedagógiai lapokban. 15 évig tudósította a ’Magyarország”-ot 1923-1926 között ellátta a zsidó hitközség jegyzői feladatát. 1926. január 1-én negyven évi szolgálat után vonult nyugdíjba. Továbbra is tanított német nyelvet, algebrát, s előkészített vizsgákra.
Irodalom:
Fejérváry József: Vásárhely története családok tükrében. Hódmezővásárhely, 1929. p.: 228-
229.
Dr. Silberstein Adolf: Hódmezővásárhelyi zsidók. Hódmezővásárhely, 1943.
Szigeti János: A vásárhelyi izraelita népiskola a vallás, a tudomány és a kultúra szolgálatában.
= Klny. a Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság 2001/2002. évi Évkönyvéből. Máyer Nyomda és könyvkiadó, Budapest, 2003.
Yitzhak Kashti: One Hundred Years of a Jewish School in Hungary 1841-1948. Ramot-Tel Aviv University, Israel, 2008.
főrabbi, hittudós
(Tiszanána, 1854. január 17. – Hódmezővásárhely, 1932. február 7.)
Atyja, S. Sándor (1800-1860) a Heves megyei Tiszanánán tanító volt. Édesapja, majd a szomszéd község, Poroszló rabbija tanította. Korán árvaságra jutott. Gyermekkora és tanulmányi évei a legnagyobb nélkülözések között teltek el. Tizenhárom éves korában a kisvárdai jesivában folytatta tanulmányait, ahol a tudásszomjat Avrohom Jicchok Weinberger (1796-1884) főrabbi oltotta belé. Ezután a pozsonyi nagymesterek tanítványa lett, az itteni rabbiképzőben szerzett oklevelet. Világi ismereteit ugyancsak Pozsonyban, később Berlinben szerezte meg. A német főváros rabbi szemináriumában fejlesztette tovább tudását. A 19. század egyik legnagyobb hatású talmud-tudósának, Lieber Wolf Náthán (1790-1880) rabbinak sokat köszönhetett, szellemisége egész életére kihatott. Mesterének tartotta még Izrael Azriel Hildesheimert (1820-1899), a berlini Talmudi Főiskola tudós rabbiját. A szegedi hitközség 1878. június 9-i közgyűlésén határoztak arról, hogy Seltmann Lajossal töltik be a rabbinátus ülnöki állását. Alig nyolc hónapos működés után, az 1879. március 12-én bekövetkezett árvízkatasztrófa menekülésre késztette. Hódmezővásárhelyen a rabbiszék már több mint egy éve betöltetlen volt. Seltmann Lajost vendégszónoklat tartására kérték föl. 1879. március 23-án tartotta első templomi beszédét. Ezután a hitközségi tagokból álló bizottság egyhangúan rabbivá megválasztották. 1879. július 22-én foglalta el főrabbi állását. Templomi beszédeit az első húsz évben, kéthetenként felváltva, magyar és német nyelven tartotta. Magyar szó először hangzott fel ajkán a vásárhelyi zsinagógában. 68 éves koráig a zsidó elemi népiskolában és más tanintézetekben, így a fiú- és leány polgári iskolákban, valamint a ref. főgimnáziumban is, heti 24 órában, egyedül végezte a hitoktatást. A hitközség lelki vezetését hivatásnak tekintette, melynek legfontosabb munkaterületeit maga jelölte ki: templom, iskola és család. Szentbeszédei városszerte élményszámba mentek. A „… hatóság tagjai… Juhász Mihály polgármester vezetése alatt jelentek meg. A zsúfolásig megtelt templom közönségéhez Seltmann Lajos rabbi intézett egy erősen hazafias, lelkes hangulatú beszédet.” = Vásárhely és Vidéke, 1902. szept. 21. Attól kezdve, hogy rabbi székét elfoglalhatta, a gyülekezetben a viszályok megszűntek. Az 1760 lelket számláló hitközség Seltmann Lajos főrabbi működésének 53 esztendeje alatt élte fénykorát, aligha túlzunk, leírhatjuk, reneszánszát.
A szorosan vett rabbi-teendőin kívül irodalmi munkássága is számottevő. Tanulmányútnak tekintette németországi, angliai és hollandiai utazásait. Első munkatársai közé tartozott az 1884. évben megindult Magyar Zsidó Szemlének, valamint az 1894. évben megalakult Izr. Magyar Irodalmi Társulatnak. Utóbbi Évkönyveiben láttak napvilágot a jesivák életéről szóló közleményei. Önálló tudományos munkája: A nő a Talmudban. A politikai ügyektől távoltartotta magát, viszont a város kulturális életében tevékenyen vett részt. A felsőbb népiskolákból kifejlesztett állami polgári iskolák létesítésében oroszlánrészt vállalt, ahol az 1920-21. tanévvel bezárólag hittant tanított. Más felekezetű pap- és lelkésztársaival együtt a felekezeti béke megteremtésén munkálkodott. A fennmaradt jegyzőkönyvek tanúsága szerint a fél évszázadnál is hosszabb működése alatt többször megemlékeztek jubileumi évfordulójáról, amelynek megünneplését a leghatározottabban elhárította.
Híven teljesítette papi tisztét, nemes eszményeknek megfelelően élte le és eszerint is fejezte be a maga életét. Felesége, Ramowitz Henriette 1935. december 17-én halt meg.
Főbb munkái:
Külföldi utamból. = M. Zs. Szemle, 1883-84
Gróf Teleky Sándor és a zsidók. = Uo. 1885.
Életképek. = IMIT Évkönyv, 1895-98.
A nő a Talmudban. Teológiai értekezés. Hódmezővásárhely, 1887.
Redák. 1896.
Lulé de Misztefina. 1898.
Az aranyborjú és a zsidóság. = IMIT Évkönyv, 1897.
Zsidó volt-e Shylock? = Egyenlőség, 1899.
Irodalom:
Silberstein Adolf: Hódmezővásárhelyi zsidók. Hódmezővásárhely, 1943. – reprint:
Hódmezővásárhely-Budapest, 2004. Máyer Nyomda és Könyvkiadó.
Seltmann Lajos főrabbi emlékezete. Szeged, 1932.
Hódmezővásárhelyi életrajzi lexikon. Bába Kiadó, Szeged, 2002.
teológus és pedagógus
(Nyitra vm. 1810 körül – Szeged, 1865)
1845-ben hívta meg a hódmezővásárhelyi hitközség évi ezer forint fizetéssel főtanítónak. Már 1844-től a hitközség iskolaépületében több tanteremben folyt az oktatás. A tanköteles izraelita vallású tanulókkal több tanerő foglalkozott. A későbbi iskolaszék feladatát ekkor még egy héttagú választmány látta el, amely 1845. február 13-án alakult meg. Stern Ignác az iskola számára tanrendet készített, amelyet előljárói is jóváhagytak. Dr. Goldman György fordításában közöljük az eredeti német nyelvű szabályzatot:
„A nyári kurzus nevelési terve: 1. Reggel 6-7 óra között gyűlnek össze a tanulók imádkozni, ahol egy tanító felügyel rájuk. Erről a főtanítónak kell gondoskodnia. 2. Miután a gyermekek megreggeliztek és előkészültek az oktatásra, fél 8-kor kezdődött a tanóra, speciális órarend szerint folyt a tanítás megszakítás nélkül fél 12-ig. Egyik tanóra követte a másikat. Ezt a négy tanórát magának a szakképzett tanítónak kellett magas szinten ellátnia, ugyanakkor az altanítónak az oktatást felügyelni, azaz figyelemmel kísérni. 3. Ebéd után a diákok 13 órakor gyülekeztek, hogy egy tanító felügyelete alatt 14 óráig a leckéjükkel elkészüljenek, amikor is a tulajdonképpeni oktatás folytatódik, és megszakítás nélkül 18 óráig tart, amely tanórákon a főtanító ugyanúgy működik, mint a délelőttin. 4. Tantárgyak: Biblia, Hitéleti törvények, Hittan, Héber, Magyar és Német nyelv, Helyesírás, Történelem, Természettan, Írás, Számtan – a magasabb évfolyamokban, Olvasás három nyelven, Héber szavak az alsóbb évfolyamokban. 5. Az iskolában este 18 órától 20 óráig maradnak azok a tanulók, akiknek az édesapja kérte, hogy ott tanulják meg a leckét, és készítsék el a feladatokat, mintegy az al- és főtanító felügyelete alatt. 6. Végezetül emlékeztetni kell arra, ha azt akarjuk, hogy a tervezet megvalósítható legyen, a segédtanerőknek nem kell minden órát felvállalniuk, hanem egész nap azt kell tenniük, amit számukra a főtanító az iskola és az oktatás érdekében feladatul tűzött.”
A fenti tervezet a magyar nyelvet rendes tantárgynak tüntette föl, ebben a zsidó felekezeti iskolák közül a vásárhelyi tanintézet úttörő szerepet vállalt. A zsidó elemi népiskola Stern Ignác korában három évfolyammal működött. Reiniger Herman altanítót 1845. március 25-től alkalmazták. Az altanító Makón született 1802-ben. 1822-ben Budán oklevelet szerzett. Alkalmazása előtt városunkban magánházaknál tanított. Reiniger altanító kötelességévé tették az iskola tisztántartását és ártézi vízzel való ellátását. Az egészséges ivóvizet korsókban, kannákban, lajtos kocsival szállították. Mintegy bő fél évszázadot kellett várni ahhoz, hogy az ártézi vizet bevezessék az alma materbe. Ártézi víz a csapokban, kifolyókban, az iskola épületében 1906. április 29-én áramlott először dr. Weisz Adolf orvos, iskolaszéki elnök örökbecsű adományaként és érdemeként.
A főtanító Stern 1855. év végén igazgató-tanító állásától megvált, a magánéletbe vonult vissza, és tudományos búvárkodásnak szentelte életét. Műveit Löw Lipót szegedi főrabbi Ben Chanánjába (Monatschrift für die Jüdische Theologie) jelentette meg. A kabbaláról írt értékes tanulmánya szintén Löw Lipót németnyelvű havi folyóiratában látott napvilágot. A világtól elzárkózott tudós művei iránt külföldön is nagy figyelmet fordítottak.
Főbb munkája:
Versuch einer umständigen Analyse Sohar. 1858-61. (Kísérlet a Zohár átfogó analízisére.)
Irodalom:
Zsidó lexikon. Szerk. Ujvári Péter. Budapest, 1929.
Szeremlei Samu: Hódmezővásárhely története. V. köt. H. 1913. 606, 1102 p.
Kemény Simon: A Hódmezővásárhelyi Izr. Népiskola múltja és jelene. Értesítő az 1895-96-ik
tanévről. H., 1896.
Szigeti János: A vásárhelyi izraelita népiskola a vallás, a tudomány és a kultúra szolgálatában.
Klny. a Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság 2001/2002. évi Évkönyvéből. Budapest, 2003. Máyer Nyomda és Könyvkiadó
Szigeti János: Az iskoláztatás kezdetei és az első iskolai épületek Hódmezővásárhelyen. Klny.
a Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság 2003. évi Évkönyvéből. Budapest, 2004. Máyer Nyomda és Könyvkiadó
Yitzhak Kashti: One Hundred Years of a Jewish School in Hungary 1841-1948. Ramot-Tel
Aviv University, Israel, 2008.
ügyvéd, főügyész, hitközségi elnök (Hódmezővásárhely, 1876. október 1. – Hódmezővásárhely, 1929. július 3.)
A család Sárospatakról és Makóról származik. Édesapja Kohn Móritz, édesanyja Bek Rozália. „Markusz” keresztnévvel jegyezték be a hitközségi anyakönyvbe. A családi névváltozás 90550/894. sz. miniszteri engedéllyel történt. Öten voltak testvérek. Elemi és középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte. A ref. Főgimnáziumban érettségizett 1895-ben. Jogi tanulmányait a budapesti egyetemen végezte, 1899-ben doktorált. Jászberényben, Budapesten gyakornokoskodott, majd dr. Wilheim Arnold irodájában dolgozott. Ügyvédi irodáját 1904-ben nyitotta meg.
Sikeres ügyvédi tevékenységének, szaktudásának köszönhette, hogy a város és a hitközség is egyaránt számított munkájára. Törvényhatósági bizottsági tagként és tiszteletbeli főügyészként egyéniségét és tudását alá tudta rendelni a köznek. 1907-ben feleségül vette Pártos Margitot. Két gyermekük született: 1913. április 13-án Miklós, 1916. szeptember 23-án Magda.
Hódmezővásárhely első szabadkőművesei között találjuk. 1911. december 16-án lett a szegedi páholy tagja. 1912. március 29-én megalakult a helyi „Virradat”-kör, s a következő évben szabadkőműves páholyt alapítottak, melynek tisztikarába is beválasztották. A Virradat Páholy 23 alapítója között Szemző ügyvéden kívül több zsidó vallású testvért is találhatunk, így Adler Géza korábbi hitközségi elnököt, dr. Wilheim Arnold ügyvédet, dr. Müller Ferenc (1885–1970) orvost, dr. Müller Jenő ügyvédet stb.
1914. decemberének elején kivezényelték a szerb frontra, a Valjevónál került a tűzvonalba. Később Boszniában harcolt, majd a suhagórai magaslaton gránittűz terítette le. 1916-ban m. kir. népfelkelő százados rendfokozattal szerelt le. Ekkor már dr. Prehoffer Istvánnal tartott közös ügyvédi irodát. 1926 januárjától élete végéig töltötte be a hitközség elnöki posztját.
Székfoglaló beszédében főbb célkitűzéseit négy pontban foglalta össze:
1. Hogy szeressük sokat szenvedő szerencsétlen hazánkat bárminő vihar és vész közepette is.
2. Féltő gonddal ápoljuk hitünket és vallásunkat és annak minden intézményét.
3. Tegyük lehetővé tisztviselőink tisztességes megélhetését.
4. A szűkölködőket tőlünk telhetőleg gyámolítsuk.
Elnökségének idején fellendült a hitközség kulturális élete, megalakították a kultúrcsoportot, javaslatára a hitközség megfestette elődje, Ániszfeld Sándor (1911–1926 között állt a hitközség élén) arcképét, megünnepelték Seltmann Lajos működésének 50. évfordulóját.
Váratlan hirtelenséggel távozott el az élők sorából a hitközség nagy reményre jogosító elnöke. Özvegye 1937. szeptember 19-én halt meg.
főrabbi, egyetemi tanár
(Budapest, 1908. december 18. – Jeruzsálem, 1998.)
Egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter (ma: Eötvös Loránd) Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, 1929 és 1932 között végezte. Doktori értekezését ugyanitt védte meg 1932-ben Az agáda Jonathan ben Uzziél targumában: Jósua és a bírák c. értekezésével. Egyetemi tanulmányaival párhuzamosan rabbidiplomát szerzett 1933-ban a fővárosi Ferenc József Rabbiképző Intézetben (ma országos Rabbiképző Intézet). A Hódmezővásárhelyi Izr. Hitközség Közgyűlésének 1933. augusztus 20-i határozata szerint főtisztelendő dr. Weisz Pál rabbi pályázatot fogdták el, amely a nagygyűlés jóváhagyása folytán jogerőre emelkedett. 1933. augusztus 20-tól 1937. november 7-ig töltötte be a rabbiszéket. Pályatársával, barátjával, dr. Fränkel Jenő (1902-1989) szegedi rabbival a községkerület hitközségeiben előadásokat tartottak a biblikus hagyományokról és a vallástudomány megannyi kérdéseiről. A helyi lapok szívesen közölték egy-egy ünnepnap alkalmával tefillóját, főimáját. Felekezeti hitoktatóként tanórái szünetében és után szívesen diskurált vallástanár társaival a vásárhelyi gimnázium tanári szobájában. A briliáns bibliai ismeretekkel, irodalmi, történeti, filozófiai tudással rendelkező főrabbi magyar-héber-görög-latin nyelven vitázott dr. Somogyi Józseffel, vagy éppen Csatáry Endre latin-görög szakos gimnáziumi tanárral. Diákjait imakönyvekkel ajándékozta meg, amelyekbe névhez szólóan ajánlásokat fűzött. A nagytudású, jóképű, fiatal rabbi-hitoktató gyümölcsöző lelki kapcsolatba tudott kerülni növendékeivel.
1937. február 19-én dr. Makai Ödön temetésén ő végezte a gyászszertartást, „s ennek során kegyeletes szavakkal méltatta Makai Ödön érdemekben gazdag életét”.
1937. őszén 140 szótöbbséggel Debrecenben a szintén neológ hitközség főrabbijává választották. 1937. november 7-én búcsúzott el vásárhelyi hitsorsosaitól. november 14-én iktatták be, s a civis városban egészen a deportálásokig töltötte be a rabbiszéket.
Társszerzővel közép- és középfokú iskolák számára héber olvasókönyvet írt.
1944. június 30-án 1684, többségében palesztiniai bevándorlási engedéllyel rendelkező deportálttal útnak indították Magyarországról marhavagonokban. Több hónapos bergen-belseni kényszertartózkodás után decemberben kerültek a semleges Svájcba, majd onnan a Szentföldre. 1945-ben alijázott.
Izraelben tanári, szakírói és tudományos munkának szentelte életét. Középiskolai tanárként, iskolaigazgatóként, majd egyetemi tanárként elismerésben volt része. 1957-ben egyetemi tanári kinevezést kapott a Bar Ilan Egyetemen (Ramat Gan), majd pedig 1961-től nyugdíjazásáig Jeruzsálemben a Héber Egyetem bibliatudományi tanszékén tanított. Vendégprofesszorként többször tartott előadást az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. A Biblia értelmezése terén tűnt ki eredeti tudományosságával. A Bibliával irodalmi műalkotásként is foglalkozott. Hitvallásának tekintette egy Jób-könyvbeli citátumot: „minden konvenció nélkül megmondani, amiben hiszel!” (Jób.13.16.) 1972-ben Herzl-, 1974-ben Max Nordau-, 1990-ben Izrael Prize, 1991-ben Bacher Vilmos emlékéremmel tüntették ki.
Főbb munkái:
Weisz Miksa. = IMIT, 1932.
The Story of Job’ s Beginning. 1983.
The Bible from Within. 1984.
Patai József = Szombat, 1993. jún. p.: 24-24.
Irodalom:
„Minden konvenció nélkül…” Schöner Alfréd beszélgetése Meir Weiss professzorral. =
Szombat, 1993. jún. p.: 21-22.
Komoróczy Géza – Schweitzer József: A Biblia bensőséges értelmezője. = uo. 21-22.p.
László József: Meir Weiss emléke. = Új Élet, 1998. október 15.
Szigeti János: Emlékezés Weisz Pálra, a tudós hódmezővásárhelyi főrabbira. = Szigeti János:
Zsidók Hódmezővásárhelyen. H.-Budapest, 2004. Máyer Nyomda és Könyvkiadó, p.: 59-62.
Szigeti János: Zsidók Hódmezővásárhelyen. = Új Élet, 2004. szeptember, 15. p. 6.
Szigeti János: Ismeretlen adatok dr. Weisz Pál hódmezővásárhelyi működéséről. = Új Élet,
2007. április 15. p: 5.
Szigeti János: Tanúságként, ha új nemzedék jön. – Zsidónegyed a Hód vize partjától az
Adriáig. – Hódmezővásárhely-Budapest, 2007. Máyer Nyomda és Könyvkiadó. 252-
255.p.
tanító, az Izraelita Népiskola vezetője (Vágvecse (Nyitra vm.) 1812. november 20. – Hódmezővásárhely, 1900. február 2.)
Szegénysorsú kereskedő családból származott. Ötéves korában chéderbe, azaz a jesiva előkészítőjében tanult meg héberül. A magas tandíj miatt csak rövid ideig látogathatta a előkészítőt. Tíz éves korában Pozsonyban, Szófer Mózes talmud-iskolájában folytatta tanulmányait. Három év múlva megvált a jesivától. 1826-ban beiratkozott a Braun-féle nyilvános iskolába, ahol sokoldalú humán és természettudományos műveltségre tett szert. Az ógörög és a latin mellett elsajátította az olasz, angol és a francia nyelvet. Ekkor már a zsidó tudósok műveit héberül tudta olvasni. Különösen megkedvelte a matematikát.
Valóságos polihisztor lett. 1829 és 1853 között Pesten-Budán nevelősködött. 1856-ban tette le Budán a tanítói vizsgát. Előbb Nagykőrösön tanított, majd Hódmezővásárhelyre költözött, ahol haláláig működött. Löv Lipót szegedi főrabbi figyelme kezdettől fogva a nagy tudományú tanítóra irányult. Több értekezése jelent meg a Löw Lipót-féle Ben Chananja tudományos folyóiratban.
A lapnak mindvégig munkatársa volt, különösen olasz fordításaival tűnt ki. 1884-ben nyugalomba vonult. A „Pinchas” nevet szüleitől kapta, akik a Tóra lelkes bajnokának nevelték, a „Tudós” nevet sokoldalú tudásának köszönhette, a „Morenu, Tanítónk” megnevezést pedig a tudomány művelésével vívta ki. Wilheim Frigyes 1853. november 1. és 1884. szeptember 1. között a város majdnem minden zsidó polgárának tanítója volt. Az ő működése alatt, 1874-ben bővült 5 tanteremmel a Nap utcai ún. zsidóiskola.
- Egy, a vásárhelyi zsidó „Teréz anyák” közül -
Mielőtt eltűnődnének e bizarr névadáson, had idézzem Petőfi Sándor versének jól ismert refrénjét:
Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.
A Hódmezővásárhelyi Zsidó Hitközség és a város közönsége emléktáblával tiszteleg egy egyszerű zsidó nő emlékezete előtt, aki csupán azt tette, amit minden embernek tenni kellett volna múltunk nehéz esztendői alatt. Elevenítsük föl azokat a sorsformáló időket, amikor a deportálásból hazatért 117 gyermek tanult és játszott a zsidó elemi népiskola és zsinagóga kertjében. A Soában odamaradt társaink arcvonásai ekkor még elevenen éltek bennünk, később már csak elhalványuló emlékük. De hisz ez a világ rendje! A szülők egy lerombolt országot építettek újjá, a családoknak ismételten helyre kellett állítaniuk le és kirabolt egzisztenciájukat, így hát napközben a gyermekekre Gruber László (1909-1987) és Havas Hajnal (1893-?) tanítók, valamint Gruber Lászlóné Irénke és Klemi néni vigyázott.
Téván Róza Klementina, anyja neve Keller Janetta, Orosházán született 1916. december 29-én. Örökbefogadó szülei közül nevelőapja, a Soá-ban odamaradt. Téván Antal cím- és templomfestő, mázoló és szobafestő volt. Rokoni szálak fűzték Teván Adolf országos hírű könyvkiadó és nyomdatulajdonoshoz. 1945 után Klemi néni felkereste nevelőapja mártírhalálának színhelyét. A zsidó elemi népiskolai tanulmányai után négy polgári elvégzésével próbált munkát találni. A Vészkorszak előszele őt is érintette, nem tudott elhelyezkedni. Már ekkor sokat olvasott, s versmondóként is szívesen lépett a pódiumra. Föllépett a Nyári Színkör műsoros matinéján. 1944. június 16-tól kezdve örökbefogadó szüleivel együtt deportálták.
1945 tavasza a szabadság régvárt idejét jelentette őneki is, mint annyiunknak. Elhivatást érzett – ma így fogalmaznánk – a szociális munka és a gyermekgondozás irányában. A Joint által létrehozott Napközis Otthon gazdaságvezetője, még találóbb kifejezéssel, mindenese lett. Az Otthon a deportálásból hazatért 116 gyereket befogadta, a tanítás után délutáni foglalkozásukat szervezte.
Az Otthon feladatának tekintette a zsidó irányú nevelést, a gyermekeknek a kollektív élethez szoktatását, a tradíciók megőrzését.
Dr. Deutsch Béla (1894-1961) a hódmezővásárhelyi izr. hitközség elnöke és a helyi Joint Bizottság vezetője így jellemezte az Otthon tevékenységét: „Csak azokra a szülői otthonra emlékeztető Sábbát estékre gondoljunk, ahol gyermekeink Oneg Sábbát keretében beszámoltak a zsidó élet minden eseményéről”, majd a korabeli memorandum a terített péntek esti asztaloknál elfogyasztott vacsorát említi, miközben ősi Zemirotok hangoztak fel, és utána Chálucol csodás dallamai mellett Hóráztak. Az énekkar nemcsak a helyi zsinagógában emelte az áhítat érzését, hanem a környező hitközségekben, Szegeden, Kecskeméten és Békéscsabán is szerepelt. Ne feledkezzünk el az Otthon meghitt és egymást segítő szerepéről sem.
Téván Róza Klementina az államosítás után az 1951-ben megalakult Állami Gyermekotthon – később Állami Leánynevelő Otthon – gazdasági ügyeit intézte. Benkő Júlia 1954-81. között vezette az intézményt. Az ő visszaemlékezéséből a következő kép rajzolódik ki:
Klemi néni az 1956-os forradalom sorsdöntő napjaiban egymaga vezette a nevelőotthont. Ott is lakott a Klauzál utcában, s 55 éves korában onnan ment nyugállományba. A visszaemlékezők szerint „Vásárhelyi Teréz anyaként” szolgálta a gyermeknevelés ügyét, hiszen sokkal többet jelentett az Otthon lakóinak, mint gazdaságvezető. Precizitását, tisztességét, türelmét, humanitását emelhetjük ki. A művészetek iránti fogékonyságától, érdeklődésétől nem volt idegen az állatok, nevezetesen a házimacskák tartása és gondozása.
Még jó néhány évig vele élt örökbefogadó anyja. A zsidó napközi otthon immár legendás gazdasszonya életének utolsó szakaszát a helyi szociális otthon lakójaként töltötte. Ebben az időszakban már nem működött sem a Chevra Kadisa, sem a Nőegylet. A gyermekek jótevője szinte jeltelenül távozott el örökre. Klemi néni felejthetetlen alakját évente az egykori Otthon diákjai felidézik. Az anyakönyvi hivatal adatai szerint 1989. március 13-án hunyta le örökre megfáradt szemeit. Szemerei Miklósné temettette el. Emlékét immár az egykori zsidó elemi népiskola falán márványtábla őrzi. A márványtábla és állvány elkészítésében BACSA PÉTER és KOVÁCS IMRE munkáját kell dicsérnünk.
* * *
A Szabadság tér a régi zsinagógával.
Az eredeti zsinagógát 1857-ben avatták fel.
A zsinagóga az 1950-es években.
A János téren a 19. században zsidó boltok nyíltak.
Templombelső az 1950-es években.
A hitközségi székház (ma zeneiskola).
A városháza Hódmezővásárhely egyik jelképe.
Zsinagógiai kegytárgyak.
Seltmann Lajos főrabbi.
Dr. Weiss Pál főrabbi.
Dr. Silberstein Adolf és felesége Éva.
Kemény Simon igazgató tanító és növendékei.
Havas Hajnal tanítónő 1937-ben.
Gruber László és Havas Hajnal tanítók tanítványaikkal 1930-as években.
A zsinagóga kerítése.
A zsidó iskola – ma Holokaust Múzeum.
Téván Róza Klementina (bal oldalon).
Hanukai gyertyák meggyújtása 2003. december 21-én.
Emlékezés a Soára.
Tóratekercs a Vészkorszakból.
Prof. dr. Yitzhak Kashti akadémikus Tel Avivból.
Az izraeli kórus a zeneiskola nagytermében lépett fel.
Tel Aviv Soloist Ensembl koncert a Fekete Sasban, 2003. szept. 5-én.
A 2004-ben helyreállított zsinagóga belseje.
2007. ünnepi könyvheti rendezvény a zsinagógában.
A chuppa (sátor) alatti házasságkötés 1999-ben.
Vanderstein János hitközségi elnök és családja
Várnai Shorer Judit izraeli nagykövetasszony látogatása.
A nagykövet asszony látogatása Fodor József festőművésznél.
Yitzhak Kashti professzor és Mezei András költő.
László József és felesége – gimnáziumi tanárok.
Iskolaotthoni találkozó.
Vanderstein János hitközségi elnök köszöntőt mond.
Holocauszt-túlélők találkozója.
2000-ben hangversenyt adott a világhírű Goldmark kórus.
Ünnepi összejövetel.
A 2004-ben helyreállított zsinagóga.
Dr. Ledniczky András, dr. Lázár János, Zoltai Gusztáv, dr. Mandur László.
Erdős László és dr. Erdélyi Miklós
A Holokauszt Múzeum megnyitása 2004-ben.
Emlékezés a mártírokra a zsidótemetőben 2004-ben.
Balassa László emlékbeszédet mond a Holocauszt emlékműnél.
Középen dr. Mandur László, az Országgyűlés elnöke.
Erdős László hitközségi elnök 2007-től
Dr. Erdélyi Miklós ügyvezető elnök
Nem mintha példás szellemkincseiddel, ∕ Volnék megáldva, gyarló ember én; Tebenned a jó szent forrása tűnt el, ∕ Méltó vagy ülni isten jobb felén.
… Ah láttam én több évi szenvedésid; ∕ Kimondhatatlan, mennyi ért vala!
De hitlenek közt nem hagyott el a hit, ∕ S nemesbülél a búnak általa.
Sérült szíved bár, ép maradt erénye, ∕ S ezen szenvedésben fő vigasztaló
Gyakran határt lelt vágyaid reménye: ∕ Határt szívedben soh’sem lelt a jó.
