MARGITTAI LINDA
A ZSIDÓK KITILTÁSA A HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI PIACOKRÓL ÉS VÁSÁROKRÓL
A Magyarországon 1938 és 1944 márciusa között hozott antiszemita rendelkezések megszámlálhatatlan formában és területen korlátozták a zsidónak minősített magyar állampolgárok életlehetőségeit. A kormányok egymást felülmúlva igyekeztek – „színesíteni” a diszkriminatív intézkedések sorát. Újabb kutatások szerint – a történeti köztudatban és a szakirodalom jelentős részében sorszámmal emlegetett „első”, „második” illetve „harmadik” zsidótörvénnyel együtt – a német megszállásig mindösszesen 22 zsidótörvény, 267 zsidórendelet és több ezer bizalmas rendelet, miniszteri leirat, körlevél, stb.1 volt hivatva magyar állampolgárok egy részét pusztán származása miatt elszegényíteni, politikai és társadalmi jogaiból kivetni. Ezen rendelkezések egy részének nem titkolt célja a zsidók gazdasági hatalmának felszámolása volt, ennek érdekében korlátozták számarányukat a szakmai kamarákban és egyes foglalkozási ágakban, megfosztották őket földbirtokaik szabad rendelkezési jogától, és eltiltották őket a legváltozatosabb tevékenységektől. Zsidó nem üzemeltethetett gyógyszertárat, mozit vagy ingatlanirodát, mint ahogy nem lehetett idegenvezető, magándetektív, de még csak prostituált sem,2 nem forgalmazhatott nagyban fejeskáposztát3, sem pedig kicsiben márkás hentesárut.4
A zsidókat korlátozó rendelkezéseket a helyi közigazgatások – nem történt ez másként Hódmezővásárhelyen sem – több-kevesebb lelkesedéssel, de végrehajtották.5 És bár az antiszemita törvénykezés keretei többnyire bőven elegendőnek bizonyultak a zsidó lakosság „ legális” formában történő fokozatos ellehetetlenítésére, mégis több esetben előfordult, hogy a vármegyei, városi, községi elöljáróságok saját elhatározásukból olyan zsidóellenes intézkedéseket kezdeményeztek, amelyek ezeken túlmenően – és lényegében illegitim módon – további korlátozásokat taralmaztak. Az egymást követő zsidótörvények, rendeletek, végrehajtási utasítások, leiratok áradatában a bürokratikus antiszemiták egy kis fantázia, no meg némi zsidóellenes lelkesedés birtokában a legkülönbözőbb módokon javíthatták a keresztény kereskedők és vállalkozók gazdasági pozícióit izraelita konkurenseik rovására. A zsidótörvényekben voltak joghézagok, a kormányzati utasításokat pedig alkalmanként lehetett nagyvonalúbban vagy éppen rosszindulatúan, esetleg szándékosan félreértelmezni, az újabb szigorítások életbe léptetéséhez pedig gyakran elegendő volt hivatkozni a zsidó konkurenseiket tönkretenni akaró „ keresztények” feljelentő leveleire, vagy az állítólagos közérdekre.6
1940. október 5-én kelt rendelkezésével Endrey Béla polgármestere kitiltotta a zsidókat a piacokról és a város területén tartott országos és heti vásárokról.7 Bár ez az intézkedése országos viszonylatban nem állt példa nélkül, tény, hogy erre sem neki, sem azoknak az alispánoknak, polgármestereknek, akik ugyanezt már őelőtte megtették, törvényes alapjuk – legalábbis ekkor még – nem volt. A zsidókat, és közöttük a vásárhelyi zsidókat érintő számtalan egyéb irányú és nem egyszer sokkal súlyosabb korlátozás mellett ez a döntés azért vált jelentőségteljessé, mert jellemző helyi példáját adja a bürokratikus antiszemitizmus működésének, és egyfajta keresztmetszetét annak a viszonyulásnak, amellyel a kétségkívül országos szinten generált, de Vásárhelyen is egyre szélsőségesebbé váló zsidóellenes közhangulatban a városvezetés, a „keresztény” társadalom és maga a vásárhelyi zsidóság fogadta a diszkriminatív rendelkezéseket. Nem utolsó sorban pedig azért is, mert többeket közvetlenül sújtva hozzájárult Vásárhely lakossága egy részének pusztán „ faji” szempontok alapján történő megkülönböztetéséhez, életlehetőségeik beszűkítéséhez.
A vásárhelyi zsidók a kezdetektől fogva jelen voltak a város piacain, és – az amúgy nagyobbrészt harmonikusnak nevezhető zsidó-nem zsidó gazdasági együttműködésen túl – mindig is voltak olyanok, akiknek az izraelita kereskedők itteni működése szúrta a szemét. A helybeli rőföskereskedők egy része már 1829-ben arról kért hiteles bizonyítványt a városi tanácstól, hogy a Tótok és Zsidók mikor kezdettek a Vásárhelyi Piaczon először sátrakban árulni és milyen kárára van az az adózó közönségnek? A hatóságok azonban ekkor még határozottan kiálltak az izraeliták mellett, és kiadták ugyan az igazolást, ám ebben – a kérelmezők várakozásával ellentétben és nyilván nem kis csalódására – leszögezték, hogy az említett nációk ember emlékezetitől fogva mindenkor szabadon árultak a piacokon, és nem hogy ezeknek szabad árulásuk az adózó népre nézve káros volna, sőt, tagadhatatlan hasznos.8 Az izraeliták kereskedelmi kikapcsolásának ötlete tehát messze nem volt új keletű a városban, még ezen a konkrét területen sem. Amikorra azonban több, mint egy évszázaddal később ismét felmerült a gazdaság zsidótlanításának igénye, a városvezetés álláspontja gyökeresen megváltozott. Az 1939:IV. tc., azaz a „ második” zsidótörvény radikálisan korlátozta, sok esetben pedig teljesen meg is szüntette a zsidók részére adható különböző ipari-kereskedelmi jogosítványok engedélyezését, egyes, az „ árjásítás” ütemével elégedetlen „ keresztény” szakmai szervezetek azonban szerették volna felgyorsítani a folyamatot;9 ezekben a kezdeményezésekben a városvezetés többnyire partnernek bizonyult.
1940 őszén a Hódmezővásárhelyi Ipartestület szabóosztályának több tagja beadványt intézett az testület elöljáróságához, hogy a zsidótörvény értelmében a zsidóknak a piacokról és vásárokról történő kitiltását szorgalmazza, kérve a vezetőséget, hogy tegyen ilyen irányú lépéseket a törvényhatóságnál. Az Ipartestület elöljárósági ülésén azonban végül csupán az előterjesztés tudomásulvételére volt szükség, mivel az intézkedés időközben meg is történt,10 amire, ha jogszabály nem is, de elöljáró példa volt: a precedenst Pest–Pilis–Solt–Kiskun vármegye teremtette, ahol a zsidótörvények végrehajtása során országosan is általánossá váló bürokratikus és törvénytelen antiszemitizmus gyakorlata leginkább kiteljesedett, és ahol 1938 januárjától a német megszállásig az alispáni posztot az egykori gödöllői főszolgabíró, és később belügyi államtitkárként a deportálások egyik fő irányítója, vitéz Endre László töltötte be.11
1940 tavaszán a Magyar Élet Pártja Józsefvárosi Iparos Szervezetének kérésére Endre megtiltotta a zsidók piaci és vásári árusítási engedélyeinek további kiadását, és intézkedett a már érvényben lévők visszavonásáról. A Vásári és Piaci Kereskedők Országos Ipartársulatának minden tiltakozása, mellyel megpróbálta élérni, hogy a tagjai között lévő zsidóknak... adják vissza az árusítási engedélyt, ha már újat zsidóknak úgysem adnak, süket fülekre talált. Hiába érveltek azzal, hogy az intézkedés csak a szegény, sokgyermekes családokat sújtja, kik , ha pár napig nem keresnek, nincsen betevő falatjuk, és kérték az alispánt, hogy kegyelmezzen meg ezeknek a sorsüldözött családapáknak és családanyáknak, akik ártatlanok abban, hogy a zsidó vallásban születtek; hasztalan apelláltak a keresztény vallás könyörületességre intő alapelveire. A Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetsége még csak választ sem kapott a beadványára, amelyben legalább a második zsidótörvény által mentesített 50 százalékos hadirokkantak és hadiárvák számára kérte az engedélyek visszaadását, hivatkozva arra, hogy az éhező hadirokkantak látványa igen rossz hatással van... a hazafias szellemre... Endrének esze ágában sem volt visszavonni a rendeletét, ehelyett inkább a kereskedelmi és közlekedésügyi miniszter elé küldte. A miniszter rábólintott a kezdeményezésre, így az alispán 1940. október 22-én kiadott rendeletével általános érvénnyel kitilthatta a zsidókat a piacokról és a vásárokról.
A döntés országszerte követőkre talált. Miskolc polgármestere 1940. júliusában tiltotta ki a zsidó cukorka- és bazárárusokat a búcsúkból. A helyi Kiskereskedők és Kisiparosok Egyesülete kiállt zsidó tagjai mellett: Ezen rendelkezés sok szegény tagunkat súlyos anyagi károsodásal sújtja, pedig ezek az árusok teljesen letört egyének és minden fillérre szükségük van. Tisztelettel kérjük, méltóztassék ezen rendelkezést hatályon kívül helyezni, ne legyen ezen embertelenség Miskolcon az első a vidéki [városok] között először végrehajtv... A polgármester a kérvényt indoklás nélkül elutasította, és még azt sem engedélyezte, hogy a zsidó árusok három hónapot kapjanak készleteik kiárusítására. Nem sokkal később a Fejér megyei alispán szintén kitiltotta a zsidókat a vásárokról, piacokról és búcsúkról: Így határoztam, mert egyrészt a keresztény kereskedő társadalom egyhangú kérését óhajtottam... teljesíteni, másrészt figyelemmel kellett lennem arra, hogy Pest vármegye alispánja (...) már előzően hasonlóan intézkedett. A rendeletet azzal indokolta, hogy a zsidótörvény által az egy-egy településen kiadott iparjogosítványok tekintetében előirányzott 6 százalékos arányszám a piacokon is feltétlenül alkalmazandó volna..., hogy a zsidó törvény a gazdasági életben mindenütt, tehát az országos vásárok tekintetében is haladéktalanul végrehajtassék.12 A dokumentum azzal vádolta a zsidó kereskedőket, hogy nem másért, pusztán a több pénzszerzés, a keresztény magyar árusok tökéletes lehetetlenné tevése, s megfojtása végett lepik el a katolikus búcsúkat, ráadásul mióta Pest megyéből kitiltották őket, a Fejér megyei piacokat, vásárokat és búcsúkat nem kívánt mértékben látogatják. Az év végére Zala és Vas megye is hasonlóképpen döntött, ez utóbbi annak ellenére, hogy a szombathelyi és csehmindszenti kereskedők készek voltak írásban igazolni az alispán előtt, hogy a zsidó árusok kitiltása kifejezetten káros, mivel éppen a szegényebb fogyasztóközönség érdekeit sérti.13
A törvény által elő nem írt, Endre László saját hatáskörében kezdeményezett szigorítás olyan lavinaszerű folyamatot indított el, amelyből úgy tűnik, egy törvényhatóság sem igyekezett kimaradni. Kecskemét város polgármestere 1940. augusztus végén sürgős levélben kereste meg Hódmezővásárhelyi kollegáját. Ebben közölte, hogy tudomása szerint egyes megyék és városok az 1939: IV. tc. 12. §-a alapján megtagadták a zsidónak tekintendő iparosok és kereskedők részére az országos vásárok és hetipiacok alkalmával a helyfoglalási engedély kiadását, egyúttal haladéktalanul tájékoztatást kért, hogy Vásárhelyen végrehajtották-e ezt az intézkedést, és ha igen, milyen formában. Ezzel párhuzamosan a város közigazgatási ügyosztályának tanácsnoka is a polgármesterhez fordult azzal, hogy a Vásárhelyi Ifjúság című hetilapból úgy értesült: szeptember 17-től kezdve zsidó nem árusíthat a kecskeméti piacokon és vásárokon. Javasolta, hogy a polgármester küldesse meg az ominózus rendelkezést. Endrey válaszképpen tudatta tehát a kecskeméti polgármesterrel, hogy Vásárhelyen ilyen döntés még nem született, egyúttal pedig hivatalos használatra elkérte az ottani intézkedés egy példányát, valamint felvilágosítást a végrehajtására vonatkozóan. Az alaposabb tájékozódás kedvéért pedig hasonló tartalmú levélben kérte a Budapesti Vásárcsarnokot, mivel ahogy halotta, onnan is kirakták a zsidókat, legyenek szívesek az ennek mikéntjét részletező intézkedést megküldeni. Budapest Székesfőváros Vásárcsarnokainak Igazgatósága ezt készséggel meg is tette.14
Közben az első fokú iparhatóságként funkcionáló közigazgatási ügyosztály tanácsnoka Csanád megye alispánjánál is tudakozódott, mondván, hogy felkeltette a figyelmét az alispánnak a budapesti lapokban megjelent intézkedése, amellyel egy bizonyos 80.158/1922. K. M. sz. rendeletre való hivatkozással a zsidó kereskedőket a piacokról kitiltotta. Mivel pedig október 11-én Hódmezővásárhelyen országos vásár lesz, addigra a város is hasonlóan szeretne eljárni, viszont nem ismerik az említett rendeletet és a legszorgalmasabb utánajárás ellenére sem sikerült azt megtalálni. Az alispán természetesen kész volt megosztani azt a közelgő vásár miatt egyre türelmetlenebb, intézkedést sürgető iparhatósággal. Egy héttel az esemény előtt a tanácsnok tájékoztatta a polgármestert, hogy a budapeti lapok értesítései szerint már Pest és Heves vármegye alispánjai, valamint Kecskemét, Szeged, Újpest és Makó városok polgármesterei is kitiltották a zsidó kereskedőket és iparosokat piacaikról, és aggodalmának adott hangot, miszerint Hódmezővásárhely ki van téve annak a veszélynek, hogy megfelelő intézkedés hiányában a környék piacairól száműzött zsidók az október 11–12-i vásáron a várost „megszállják”. Sürgette tehát, hogy a helybeli keresztény kereskedők, iparosok és őstermelők védelmében és érdekében a városvezetés ne habozzon a fentiekhez hasonló szellemű rendelkezést tenni.
Nyilván a polgármester is úgy ítélte, hogy a tanácsnoknak igaza lehet, és az ügy nem tűr semmiféle halasztást. Pár nap múlva a helyi lapok szerkesztőségei hirdetmény fomájában tájékoztatták a lakosságot, hogy Endrey Béla polgármester október 5-én kelt 3735/1940. eln. sz. határozatával aképp rendelkezett, hogy az 1939:IV. tc. 12. §. értelmében Hódmezővásárhely város területén az országos és heti vásárok (piacok), valamint napi piacok alkalmával zsidó kereskedők, iparosok, továbbá mezőgazdasági termények és élőállatok árusításával, valamint az ezzel kapcsolatos bizományi ügyletek lebonyolításával foglalkozó zsidók vásártereken, piacokon, illetve erre a célra kijelölt közterületeken helyet nem foglalhatnak, ott semmiféle üzleti tevékenységet nem folytathatnak.15
A Vásárhelyi Reggeli Újság a mínuszos hírek között tudatta olvasóival, hogy az őszi vásáron a zsidók már nem kívánatos személyek: Pest vármegye régen elrendelte, Mikolcon [sic!], Debrecenben, Szegeden pedig utóbb történt ilyen irányú intézkedés és most Vásárhely hatósága is kiadta a rendeletet.16 Az 1939. évi országggyűlési választási vereségéért is jórészt a zsidókat okoló Kun Béla által főszerkesztett újság részéről – amely általában részletesen, helyeslően és többnyire alig burkolt kárörömmel közölte a zsidókat újabb és újabb formában korlátozó intézkedéseket – meglepően szűkszavú és tényekre koncentráló értesítés után pár lapszámmal később viszont már lelkesebben üdvözölte a döntést. Emlékeztetett arra, hogy a kezdeményezés nem volt újkeletű, hiszen az Ipartestületben már korábban is foglalkoztak a gondolattal, és érdekességképpen azt is közölte, hogy a szabóiparosság memorandumának indoklása majdnem azonos volt azzal az általános indoklással, amellyel azután a hatóság is kiadta a rendelkezést, ami azt jelenti, hogy ez a dolog nemcsak a törvényben, de a közönség körében is kivitelre érett meg már.17
A „közönségnek” minden bizonnyal valóban nem volt ellenére a döntés. A nem zsidó lakosság jóérzésű része nyilván nem tudott azonosulni az újabb antiszemita intézkedéssel, az viszont tény, hogy a polgármesteri hivatal és a Vásárhelyen működő gazdasági érdekképviseleti szervezetek levéltári iratanyagában nem találni a miskolci kereskedelmi egyesület beadványához hasonló, zsidó tagjaik pártját fogó kérvényeket. Az érintett izraeliták reakcióját már könnyebb rekonstruálni. A hírlapokból addigra már tudni lehetett, hogy az országban több törvényhatóság is hozott ilyen értelmű intézkedést, így talán az nem volt túlságosan meglepő. Viszont jogosan értetlenkedtek azok, akik a rendelkezés által hivatkozott „második” zsidótörvény betűjéből próbálták kiolvasni annak jogszabályi alapját vagy forrását. Az 1939:IV. törvénycikkben sehol nem szerepel sem a „piac”, sem a „vásár” szó. A 12. §. azt mondja ki, hogy zsidónak nem lehet engedélyt adni állami egyedáruság alá eső cikkek árusítására, sem pedig hatósági engedélytől függő hasznothajtó egyéb olyan jogosítványt, amelynek engedélyezése vagy engedélyezésének megtagadása a hatóság szabad mérlegelésétől függ. Ez utóbbi intézkedés értelmében tagadhatták meg – és tagadták is meg – az alsóbb fokú iparhatóságok a zsidók számára új iparengedélyek és iparigazolványok kiadását. A piaci árusításhoz egészen addig azonban nem kellett külön hatósági engedély, érvényes iparigazolvány birtokában azt bárki megtehette. A kitiltás ellen most még olyanok is levélben tiltakoztak – törvénysértésre, a jóhiszeműbbek tévedésre hivatkozva –, akik az addigi jogfosztó rendelkezéseket kénytelenmód tudomásul vették.
Özv. Reisinger Gyuláné a fellebbezésében arra apellált, hogy az említett törvényben nincsen olyan rendelkezés, amely szerint a zsidók a piacokon való árusítástól minden különösebb indoklás és ok nélkül eltilthatók lennének, amiért is a sérelmezett határozat csakis jogszabálysértéssel keletkezhetett. Elmondta, hogy üzlete már több mint 80 éve fennáll – ez idő alatt a közterheket a három nemzedék mindig pontosan megfizette – jelenleg pedig nyolc személyt foglalkoztat: a teljes belső személyzet keresztény emberekből áll, rajtuk kívül négy bizományos keresi meg azzal a kenyerét, hogy tőle süteményeket vesz át, amelyiket a piacokon és vásárokon árusítanak. Igaz, közöttük egy zsidónak tekintendő is van. Hivatkozott arra, hogy a világháború idején teljesítették hazafias kötelességüket, ráadásul az akkori készpénzvagyonukat a haza oltárán feláldozva hadikölcsönökbe fektették. Mivel pedig férje 1918-ban bekövetkezett halála óta magára van utalva, két gyermeke közül az egyik katona, a másik súlyos idegbaja miatt fekvő beteg, ezért nélkülözhetetlen számára a piaci engedély. Kérte tehát a nyilván a törvény téves értelmezésén alapuló, „elhirtelenkedett” rendelkezés végrehajtásának felfüggesztését. Szántó Béla kefekötő hasonlóképpen arra hivatkozott, hogy mivel árui nagy részét addig piacokon és vásárokon értékesítette, eltiltása következtében kisipari műhelyének fenntartása „teljesen illuzórikussá” válna. Sérelmezte egyúttal, hogy háborús kitüntetettként a kivételezett iparjogosultak névjegyzékébe van felvéve, ezt a tényt pedig a rendelkezés teljesen figyelmen kívül hagyva, ugyanolyan elbírálás alá veszi, mint azokat, aki nem élveznek mentességet. A kérelmeket, fellebbezéseket az iparhatóság nem vette figyelembe.18
A sietősen meghozott kitiltó határozat több kérdésben sem rendelkezett egyértelműen – vagy nem rendelkezett sehogysem. Nem szól például külön a mentességet élvező zsidókról, az vált azonban gyakorlattá, hogy a határozatot ugyanúgy alkalmazták rájuk is, mint a zsidónak tekintendő személyekre.19 Az, hogy ehhez semmiféle joguk nem volt, szemmel láthatóan nem zavarta az eljáró hatóságokat. 1941. júniusában I. fokú Iparhatóság elutasította Strasser Ignác kérelmét, zsibárus iparának piacon és vásáron történő gyakorlásának engedélyezésére. A sajátos indoklás úgy szólt, hogy mert bár a kérelmező mint 50 %-os hadirokkant az 1939:IV. tc. 2. §. értelmében a kivételezett iparjogosultak névjegyzékébe van felvéve, izraelita vallása miatt azonban még jelenleg is zsidónak tekintendő személy, és mint ilyet a polgármesteri határozat jogosan tiltotta el a piaci árusítástól.20
Másik tisztázatlan pontja volt a határozatnak, miszerint zsidók a piacokon semmiféle üzleti tevékenységet nem folytathatnak. Ez alapján az ipari hatóságok lényegében kedvük szerint távolíthatták el a piacokról az ott akármilyen céllal megjelenő zsidókat. A határozat nyilvánvaló eredeti célja főleg a kereskedés, tehát az árusítás, illetve a továbbadás céljából történő vásárlás megakadályozása volt. A rugalmas megfogalmazás alapján viszont a piaci rendőrség azt a zsidót is „jogszerűen” tartóztatta le, aki a piacon akár semmi mást, csak levegőt vett. 1940. november 1-jén Alt Gyula tinnyei gazdálkodó és marhakereskedő írt panaszos levelet Vásárhely polgármesterének. Elmondta, hogy az októberi országos vásárra leutazott mint iparigazolvánnyal rendelkező és nagy adófizető zsidó magyar állampolgár, hogy kispesti tehenészete számára fejőstehenet vásároljon, mert hisz a zsidó törvény meg nem tiltotta. A vásáron egy rendőr a vallása felől érdeklődött, és amikor válaszolt, az közölte vele, hogy akkor nem vásárolhat. A gazdálkodó kérte a polgármestert, hogy értesítse, nem tévedett-e a rendőr, mert ha igen, akkor sem kér ő semmi kártérítést, csak azt szeretné, hogy ahogyan eddig is minden évben több száz marhát vásárolt itt, ugyanezt a jövőben is megtehesse. A polgármester bő két hónap elteltével ugyan, de végülis közölte a válaszlevelében, hogy a kitiltás elsősorban a zsidók üzleti tevékenységét érinti, vagyis zsidó a vásáron kereskedelmi szándékkal semmiféle árut vagy jószágot nem adhat el és nem vásárolhat. Természetesen annak, hogy valaki a magángazdasága céljára szerezzen be árut, akadálya nincsen, szögezte le. Azt azért hozzátette, hogy mindenesetre ha valaki nagy távolságból megjelenik a hódmezővásárhelyi piacon, és iparengedélyére hivatkozik, különösen ha a vásáron már korábban is mint jószágkereskedő vált ismertté, akkor egész jogosan bárkiben azt a látszatot kelti, hogy kereskedői szándékkal van ott, és ez esetben a rendőrség ebbéli ténykedésében teljes joggal akadályozta meg.21
Úgy tűnik, a vásárhelyi zsidó és kivételezett iparosok hamarabb beletörődtek piaci száműzetésük visszásságaiba, mint azok, akik máshonnan látogattak volna el a helyi vásárokra. 1941 júniusában Kertész Lajos budapesti lakos azért utazott a városban tartott országos állatvásárra, hogy lovat vegyen. A vásár területére belépve egy lovas rendőr feltartóztatta, igazoltatta és a vallásáról kérdezte. Kertész közölte vele, hogy izraelita, és rögtön felmutatta a Budapest Székesfőváros Polgármestere által kiállított tanúsítványt, melynek értelmében katonai érdemei és 50%-os hadirokkantsága folytán nem tekinthető zsidónak. Ennek ellenére a rendőr bekísérte az őrszobára, ahol fogva tartották egy darabig, majd többszöri követelésének engedve a polgármester-helyettes elé vitték, ahol panaszt tett a szerinte jogszabályellenes eljárás miatt. A polgármester-helyettes Losonczy Endre tanácsoshoz irányította azzal, hogy szerinte Kertésznek joga van a vásáron megjelenni, de az ügy nem tartozik az ő hatáskörébe. A tanácsos viszont kijelentette, hogy a vásárra belépést nem engedélyezi. Kertész a polgármesterhez írt levelében duplán is sérelmezte a esetet, mondván, hogy egyfelől azért történt törvénysértés, mert a vonatkozó rendelet kizárólag a vásárokon történő elárusítást korlátozza, másfelől viszont neki mint kivételezettnek az engedély mindenképpen kiadható lett volna. Hangsúlyozta viszont, hogy ő egyébként is kizárólag csak bevásárlás céljából ment, hiszen üres kézzel jelent meg, és külön helyfoglalási engedélyt nem is kért. Végül pedig összesen 360 pengő kártérítést követelt, Budapestről Hódmezővásárhelyre és vissza számított útiköltsége, személyi költségei és elmaradt keresete fejében, hozzátéve, hogy amennyiben ez meg nem valósul, úgy őszinte sajnálatára a jogszabályellenesen eljárt törvényhatóság ellen a kártérítési igényét érvényesíteni fogja.
Azon túl, hogy elképzelni is nehéz, ezt vajon milyen fórumon gondolta megvalósíthatónak, utolsó mondataival valószínűleg nem sikerült elnyernie a polgármester jóindulatát. Endreyt igencsak felbosszanthatta a dolog, mivel rögtön utána is járt. A június 30-án kelt polgármesteri határozat megállapította, hogy Kertész Lajos izraleita kereskedő lóbevásárlás, tehát kereskedés céljából érkezett, és mint zsidó vallású egyént, akinek mindenféle hasonló tevékenység a vásárokon tiltva van – de bárki mást is –, jogosan igazoltathatja az államrendőrség közege. Leszögezte, hogy Losonczy Endre, az I. fokú közigazgatási hatóság mint vásárrendészeti hatóság vezetőjeként teljesen szabályosan utasította el a vásárra való belépéstől és az ottani ipargyakorlástól. Mivel pedig a kitiltó rendelkezés hirdetmény formájában megjelent az összes helyi lapban, a Budapesti Közlönyben és az Országos Vásári Közlönyben, a panaszosnak lehetősége lett vona meggyőződni arról, hogy Hódmezővásárhelyen a zsidók sem eladást, sem bevásárlást nem folytathatnak a vásárokon, még akkor sem, ha kivételezettek. Ha pedig erről a körülményről nem volt tudomása, akkor az saját mulasztása folytán történt, ennélfogva a polgármester a panaszt az általa jogtalanul a várossal szemben szokatlan módon felszámított költségeinek és szerinte elmaradt keresetének megtérítésével együtt visszautasította. A példátlan szemtelenségen felháborodott polgármester, tekintve, hogy a panaszos követelésének előterjesztését szokatlan és fenyegető formában tette meg, azzal adta ki az ügyet a tiszti főügyésznek, hogy 8 nap alatt jelentse, vajjon panaszos követelőzése és fenyegetése nem meríti ki-e a zsarolás kritériumát, mert amennyiben ez az eset fennforog, úgy további intézkedést óhajt ellene foganatosítani. Endrey végül azután mégis csak önuralmat gyakorolt, és az utolsó bekezdést tollal áthúzta.
Kertész Lajos kínosan kitartónak bizonyult, és következőleg a kereskedelmi és közlekedésügyi miniszternél kereste az igazát. Lehet, hogy ekkor már a polgármesternek is megfordult a fejében, hogy Kertész mentességének figyelmen kívük hagyása és a lényegében nem bizonyítottan kereskedelmi célú vásárlástól történt eltiltása valamiképpen kifogásolható, mert vele egyidőben maga is írt a miniszternek, kérve a fellebezés elutasítását. Azt bizonygatta, hogy a kitiltó határozat értelmében a vásárrendészeti hatóság teljesen jogosan távolította el Kertészt, hiszen mint kereskedő jelent meg a vásáron, de iparigazolványát felmutatni nem tudta, hanem csak egy igazolást arról, hogy kivételezett. Nem valószínű, hogy a miniszter szívügyévé vált Kertész Lajos sérelmeinek jogorvoslata: mintegy fél év elteltével, 1942 januárban írta a polgármesternek, hogy nézzen utána, nem határidőn túl nyújtotta-e be véletlenül a fellebbezését Kertész. A polgármester kénytelen volt megállapítani, hogy a fellebbezés törvényes határidőn belül történt. És bár így érdemi elbírálás nélküli elutasítani – mert a cél nyilván ez volt – elvileg nem lehetett volna, érdemi elbírálásra mégsem került sor soha. Az ügyben a következő irat már 1944 júliusában (!) kelt, amikor is a polgármester és a belügyminiszter közötti levélváltásnak még mindig csak az volt a tárgya, hogy Kertész Lajos nem lévén hódmezővásárhelyi lakos, helyben nem tudják kihallgatni arra nézve, hogy változatlanul fennáll-e még a várossal szemben támasztott magánjogi igénye. A szeptemberben Kertész budapesti címére küldött levél – a budapesti zsidókat június 15. után sárga csillaggal megjelölt házakba költöztették22 – szintén arról kér nyilatkozatot, hogy fenntartja-e a vásárról való kitiltása ellen a kereskedelmi és közlekedésügyi miniszterhez benyújtott fellebbezését. Az iraton a 30 napos határidő-megjelölést vastagon, pirossal aláhúzták. Mivel pedig Kertész a határozatban foglalt felhívásnak a kitűzött határidő alatt nem tett eleget, az ügyet további intézkedést nem igénylőnek nyilvánították.23
A helyi hatóságok és az illetékes minisztérium efféle cinkos összmunkája a maradék jogaihoz és lehetőségeihez ragaszkodni próbáló zsidó állampolgárral szemben jellemzőnek mondható. 1938 és 1944 között a helyi közigazgatások számos alkalommal önszorgalomból, a meglévő “törvényes” kereteket is megsértve illetve túllépve jártak el saját hatáskörükben a zsidók ellen, az őket ellenőrző kormányzat hallgatólagos jóváhagyásával vagy éppen támogatásával. A német megszállásig mindazonáltal több alkalommal előfordult, hogy a kormány mégsem tolerálta a hivatalnoki önkényeskedéseket, és – bár nyilván inkább saját teknitélyének valamint a jogbiztonság megőrzésének érdekében, mintsem a zsidók iránti empátiától vezéreltetve, de – saját közigazgatásával szemben volt kénytelen megvédeni a zsidókat. Az izraeliták piaci kitiltása esetében azonban nem így történt. A pest megyei alispán saját akciójaként indult újabb antiszemita intézkedés országszerte gyorsan követőkre talált, és az alulról jövő kezdeményezés hamarosan elérte a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztériumot is. A miniszter 1941. április 15-től elrendelte, hogy mielőtt az elsőfokú iparhatóságok kiadják az árusítási engedélyt, a katonai szervek állapítsák meg, hogy a kérelmező állambiztonsági szempontból megbízhatónak számít-e (a zsidók nem számítottak annak). Ezzel utólag jogalapot teremtett ahhoz, hogy a korlátozás az ország egész területére kiterjeszthetővé váljon.24
A zsidók piaci kitiltása az országszerte elterjedt bürokratikus antiszemitizmus jellegzetes példája volt. Vásárhelyen hasonlóképpen napirenden voltak az ehhez hasonló túlkapások a zsidóellenes jogszabályok végrehajtása során. Bár a helyi közigazgatási apparátus nem mutatott kimagasló kezdeményezőkészséget abban, hogy saját hatáskörben találjon fel kormányzati rendelkezések által elő nem írt, további antiszemita intézkedéseket, mégis számtalan esetben hagytak figyelmen kívül mentességeket, vontak el zsidóktól iparjogosítványokat vagy tagadták meg az újak kiadását a zsidótörvények „szellemére” hivatkozva akkor, amikor azok betűje egyébként lehetőséget nyújtott volna a méltányos eljárásra. Természetesen ennek ellenkezőjére is találunk példát: voltak olyan hivatalnokok, akik igyekeztek a lehetőségeikhez képest jóindulatúan és emberségesen alkalmazni az embertelen előírások minimumát. Az azonban tény, hogy az 1938 és 1944 márciusa között egyre radikalizálódó és mind szélesebb körűvé váló antiszemita intézkedések foganatosítása során Vásárhelyen sem a helyi hatóságok sem pedig a helyi „keresztény” lakosság jelentős része nem vonta kétségbe, hogy a zsidók kirekesztése szükséges, hasznos, kívántos, sőt, egyedüli megoldás az ország gazdasági-társadalmi bajaira.
1 KARSAI László: A magyarországi zsidótörvények és rendeletek, 1920–1944 = Századok, 2004. 6. sz. (a továbbiakban: Karsai 2004) p. 1288–1289. Ungváry Krisztián számítása szerint ezzel szemben harmincon felüli a zsidó származásúakat diszkrimináló törvénycikkek száma, ezen törvények végrehajtását szabályozó zsidórendeletek pedig meghaladja a háromszázat. Karsaival ellentétben viszont nem sorolja fel, hogy pontosan mely törvényekre gondol. UNGVÁRY Krisztián: A zsidótörvények végrehajtása = Tanulmányok a holokausztról. Szerk. BRAHAM, Randolph L. Budapest, 2006. p. 111.
2 KARSA I, 2004. p. 1290.
3 122.700/1943. K M. sz. Rendelet.
4 89.200/1942. K. M. sz. Rendelet.
5 A zsidótörvények – különösen a gazdasági korlátozásokat tartalmazóak – végrehajtásában Hódmezővásárhelyen 1938 és 1944 márciusa között egyértelmű radikalizálódási folyamat figyelhető meg. Eleinte a zsidótlanításban még kezdő ipari hatóságok a hozzájuk befutó kérelmek elbírálásánál méltányosnak bizonyultak, és a zsidók iparügyi beadványait többnyire és viszonylag jóindulatúan, pártolólag küldték elbírálásra az illetékes minisztériumokhoz. Később azonban ennek már egyre inkább az ellenkezője tűnik fel: a felterjesztéseknél nem felejtették el külön is hangsúlyozni, hogy az érintett zsidó, sőt, sok esetben a törvényekben megengedett eljárási lehetőségek közül maguk részéről a szigorúbb elbírálást kérték-javasolták. A mentesítetteket rendszerint a zsidónak minősülőkkel vették egy kalap alá, annak ellenére, hogy ha nagyon akarták volna, az ő részükre még biztosíthattak volna bizonyos előnyöket hitsorsosaikkal szemben, hiszen a hatályos törvények értelmében erre lehetőségük volt. Bár ennek a folyamatnak az elemzése külön tanulmányt érdemelne, egy-két példával azért máris érzékeltetni lehet az apparátus hozzáállásának változását. 1939 áprilisában – tehát még a “második” zsidótörvény életbe lépése előtt – Ániszfeld Mihály önálló vaskereskedésre kért iparigazolványt. Kérelmét azzal indokolta, hogy jelenleg tagja az Ániszfeld Sándor Vaskereskedelmi Rt-nek, amely “a mai jogos viszonyoknak megfelelően” keresztény embereket akar alkalmazni, ha pedig ő iparengedély birtokában kiválhatna a cégből, akkor helyébe keresztény tisztviselő léphetne. Az első fokú iparhatóság vezetőjeként a polgármesterhelyettes azzal a megjegyzéssel küldte meg a beadványt a kereskedelmi és közlekedésügyi miniszternek, hogy a folyamodó a vaskereskedést, mint az egyik legnagyobb ilyen vásárhelyi cég belső munkatársa, már hosszú idő óta gyakorolja, kellő szaktudással rendelkezik, és az engedély megadása ellen az nincs észrevétele. Mindazonáltal a helyi hatóságok szinte naivsággal határos jóindulatát a miniszter nem osztotta, és a kérelmet elutasította. (CSML HL, IV. B. 1406. h. 2679/1939) Az első fokú iparhatóság iratai között hasonló példák egész sorát találjuk. Májusban Steiner Ferenc folyamodott gabona- és terménykereskedés gyakorlásához szükséges iparigazolványért. Az iparhatóság vezetője ebben az esetben is arra kérte a minisztert, hogy a “minden tekintetben méltánylást érdemlő körülmények figyelembe vételével” hozzon döntést. A miniszter nyilván ezt meg is tette, csak talán nem úgy, ahogy azt a polgármesterhelyettes értette, és “ama körülmény figyelembe vétele mellett”, hogy zsidóról van szó, a kérelmet nem találta teljesíthetőnek. (CSML HL, IV. B. 1406. h. 4252/1939) Amikor viszont két évvel később, 1941 novemberében Schnitzer Lajos arra kért engedélyt, hogy fényképészeti műterme részére a város területén alkalmazottai útján fényképmegrendeléseket gyűjthessen, az iparhatóság tanácsnoka elutasította őt, hozzátéve, hogy amennyiben a tiltó rendelkezés ellenére ezt mégis folytatná, az iparigazolványát azonnali hatállyal vissza fogják vonni. Bár a tanácsnok megállapította: kétségtelen, hogy a megrendelések gyűjtését a vonatkozó törvényes jogszabályok nem tiltják, azonban a kérelmező részére mégsem engedélyezi, mert zsidónak tekintendő személyről lévén szó, az a városban lévő keresztény fényképészek rovására történne és azok érdekeit sértené. (CSML HL, IV. B. 1406. h. 6739/1941)
6 KÁDÁR Gábor – VÁGI Zoltán: Hullarablás. A magyar zsidók gazdasági megsemmisítése. Budapest, 2005. (a továbbiakban: KÁDÁR–VÁGI 2005) p. 64.
8 SILBERSTEIN Adolf:: Hódmezővásárhelyi zsidók. Hódmezővásárhely–Budapest, 2004. p. 21. Reprint kiad.
17 Vásárhelyi Reggeli Újság, 1940. okt. 17. Zsidók piacozásáról
18 CSML HL, IV. B. 1406. h. 7022/1941.
19 Az 1939:IV. tc. 2. §. értelmében nem lehet zsidónak tekinteni többek között a háborús kitüntetetteket, vitézségi érem tulajdonosait, legalább 50 százalékos hadirokkantakat stb. és ennek megfelelően a zsidótörvény korlátozásai rájuk nem vonatkoztak.
20 CSML HL, IV. B. 1406. h. 3953/1941.
23 CSML HL, IV. B. 1406. b. 158/1941 – 16575/1941. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.